11 Bangtan High School

Taehyung Pov.

A pofám leszakad. Azok után, amik velünk történtek, összejön Heajunggal? Pont azzal a LÁNNYAL? Egy percig sem kérdőjeleztem meg eddig, hogy ne lenne meleg, most viszont kezdhetek kételkedni. Nem érzem magam kifejezetten féltékeny típusnak, viszont ezt nem tudom lenyelni. Szétvet az ideg. Jó, azt konkrétan nem hallottam, hogy Hea szerelmet vallott volna, azt viszont még a vak is látta, ahogy pironkodva elhívja a terem bejáratától, Jungkook pedig szó nélkül követi. Nem is tudom, a kíváncsiságom miatt, vagy, mert már akkor rosszat sejtettem, utánuk mentem. Az udvaron szem elől veszítettem őket, de innen csak egy helyet nem lehet látni. A suli mögötti részhez lopakodtam, ahonnan már hangokat hallottam. Odaoldalazva a fal mentén kukucskáltam ki és hallgatóztam. Mindössze annyi jutott el a tudatomig, hogy a boldognak tűnő Jungkook épp beleegyezik valamibe, amit a fülig vörösödött Heajung vetett fel. Aztán Hea máris Kookie nyakába vetette magát, aki… beszarás, még viszonozta is az ölelést. Most mi másra gondoljak, mint szerelmi vallomásra?

A csengő hozta rám a frászt, miszerint indulni kell vissza a terembe. Ha ezek ketten meglátnak itt… Azonnal, mint egy őrült rohantam az épület felé, kettesével szedve a lépcsőfokokat, remélve, hogy nem láttak meg. Beérve a terembe, leültem, és vártam, hogy padtársam is beérjen. Nem kis meglepetésemre, még csak palástolni sem próbálta a kapcsolatát a lánnyal, egymásba karolva léptek be, mint egy szerelmes pár. Reméltem, van benne annyi, hogy legalább nem mutogatja itt előttem a szukáját, de még engem is bámult, miközben beléptek az ajtón. Heajung gyorsan eltűnt a képből, a barátnőjével kezdtek neki a trécselésnek. A figyelmemet jobban lekötötte a mellettem helyet foglaló áruló, aki iránt… tényleg éreztem valamit. Ó, ha tudná, mennyi mindent nem tettem meg, hogy el ne ijesszem. Már a mosdóban, a szobájában rámásztam volna, de nem tettem. Türelmes vagyok, ha róla van szó. Azaz, voltam. Jelenleg ránézni se bírok. Nem tudtam, de nagyon reméltem, hogy ő is érzett irántam valamit. Még hazudott is, nem meleg. Csak játszotta az eszem egész végig, röhögve rajtam és a nevetséges próbálkozásaimon. Ezt még megkeserülöd.

Egész napra csak egy konkrét tervem volt. Elkerülni őt. Amikor meghallottam a csengőt, már rohantam is ki a teremből, minél messzebb, hogy csak akkor jöjjek vissza, amikor becsengettek. Szünetek alatt csak mászkáltam a folyosókon és azon gondolkoztam, most mihez kezdjek. A dühömet lassan felváltotta a féltékenység és a bánat. Mégis, mit tett az a nőstény, hogy így eltekerte az én Kookiem fejét? Nem, nem fogom hagyni, hogy elvegye tőlem. Megküzdöttem érte, a figyelméért. Végre lépett is, amikor megcsókolt a múlt héten. Sokat csináltam már előtte, de az a csók volt a legjobbak legjobbika. Nem volt vérprofi, de a legédesebb volt, amit valaha éreztem. Intenzív, forró, érzéki volt. Állandóan érezni akarom.

Már jócskán a nap vége felé jártunk, mikor az utolsó előtti szünetben a teremben maradtam. Egyrészt, marhára untam a sétát, másrészt pedig beszélni akartam vele. Csak azt nem tudtam pontosan, miről. „Jungookie, nem úgy volt, hogy meleg vagy? Összejöttél azzal a nőstényördöggel?” Fogalmaztam magamban még pár nagyszerű kérdést, mikor váratlanul elém guggolt. Nem mertem a szemeibe nézni. Féltem, hogy lesajnáló, esetleg gúnyos arckifejezése lesz. Hogy majd a képembe vágja, nem kellek neki többet.

Nem is értem, miért gondoltam ezeket, ugyanis ráemelve a tekintetemet, végtelenül szomorú és bánatos szemei néztek vissza rám. Még sose láttam ilyennek. Mindig a boldog, kedves szemeit láttam, de most… mintha egy gyerek elveszítette volna a kedvenc játékát. Haha, de jó hasonlat. Pont így nézett ki.

Amikor pedig megkérdezte, miért kerülöm, kicsit bedühödtem. Mi az, hogy miért? Ja, hiszen nem is tudja, hogy láttam és hallottam is, mi történt ma reggel. Tovább akarja játszani az agyát? Hát, nagyon jó színész, az biztos. Már majdnem kimondtam, amit érzek, már majdnem kérdőre vontam, amikor is Heajung ismét félre hívta szerelmemet. Na, itt már tényleg nagyon dühös voltam. Hagyjuk a kérdőre vonást, egyértelmű, mi történik. Visszanézve rám kicsit megugrott, arcára a döbbenet és ijedtség ült ki. Nem tudom, mi lett vele hirtelen. Csak azt tudom, ha most kimegy innen, nem hagyom szó nélkül.

Kicsit hezitált ugyan, de felállt, és szukája után sietett ki a folyosóra. Azt hiszem, itt az ideje ellentervet kovácsolni. Nem hiszem, hogy Kookie-ra haragudnék, inkább arra a libára, aki elveszi tőlem. Talán még nem késő, még visszanyerhetem a szívét. Azzal nyilvánvalóan nem érek el semmit, hogy ugyanazt csinálom, mint az utóbbi egy hónapban. Az ide kevés. De ha ráugrom, sem lesz jobb. De… ott van az a lány. Ha bebizonyítom, hogy Hea is csak kihasználja, hogy ő nem is érez iránta olyan stabil érzelmeket, talán Jungkook is rájön, kivel jár jobban. Nem mondom, hogy zseniális terv, de egy próbát megér. Egy kis flörtölgetésbe senki nem halt még bele.

Utolsó óra után, az a boszorkány a pad előtt állva várta Kookiet, aki csak rámosolyogva tudatta vele, hogy pillanatok múlva indulhatnak, ki tudja hova, de együtt. A padon könyökölve szemérmetlenül bámultam ezt a… azaz, Heajungot, hátha a csöppnyi eszével rájön, őt nézem. Csalódtam is, meg örültem is, amikor végre valahára zavartan rám nézett. A leghamisabb mosolyomat elővéve villantottam rá fehér fogaimat, végig sötét szemeibe bámulva. Hát, azokban a szemekben sincs semmi. Üres, akár csak a feje.

Direkt megvártam, míg padtársam észreveszi a helyzetet. Amikor ő is realizálta, mennyire bámulom a rib… Hea-t, kapkodta köztünk a tekintetét. Az alkalmat kihasználva jegyeztem meg, milyen jól néz ma ki, fogyott-e, tetszik a szoknyája, stb. A lány totálisan elvörösödve birizgálta az egyik kócos hajából elkóborolt tincsét, Kook pedig teljesen összezavarodva nézett rám. Hupsz.

Pillanatnyi jókedvemet azonnal Dyul jelenléte rontotta el. Előttem, vészesen lassan sétálva vette szemügyre a dolgokat. Takarodjon már, van jobb dolgom is, mint pont vele foglalkozni. A jelenléte is felcsesz, ha csak megszólalni merészel, kitekerem a nyakát... Tekintete megállapodott a maga elé meredő, meglehetősen összetört Jungkookon. Magában mintha nevetett volna egy aprót, felém fordította a fejét, majd felhúzott szemöldökkel némán kuncogott egyet. Ha nem takarodik el azonnal, megölöm. Sajnos, nem ment el, hanem Kook mellé pattanva karolta át nyakánál, olyan közel férkőzve hozzá, hogy az már nekem volt zavaró. Kár, hogy nem borulhatok ki ezen, itt van még a fél osztály és Heajung. Hogy nekem ma semmi nem jön össze. 
- Süti, minden rendben? Olyan szomorúnak tűnsz - SÜTI? Lesütizte az én Kookiemat?
- Persze, minden oké - fordult felé padtársam, fene se tudja, milyen tekintettel.
- Mehetünk a szakkörre? Ha tudnád, egész nap erre vártam. Állnál nekem ma is modellt? - egy apró, tényleg csak egy másodpercre pillantott rám, majd vissza Kookra. Jah, bocs, te még rajzolgatod is őt. Fanatikus rohadék.
- Menjünk, de Heajung is jöhet? Ő is szeretne csatlakozni - úgy érzem, a nyakamon már kidagadt egy ér a dühtől. Egy pillanatra meg is feledkeztem a kiscsajról, aki azóta is engem stírölt. Magamra erőltettem egy gyenge mosolyt, majd felálltam az asztaltól és elviharoztam. Az a kis szuka még csatlakozik is Kookie szakköréhez. Pofám leszakad. Hogy alakulhatnak ilyen rosszul a dolgaim?

Hazaérve, levágtam a táskámat az ágyam mellé, amire rávetettem magam. Arcomat dörzsölve próbáltam továbbra is emésztgetni a mai napon történteket. Én nem értem, mi folyik itt. Azaz, pontosan tudom, de nem akarok tudomást venni a tényekről. Egy nap alatt, az elvileg meleg szerelmem összejött egy nyamvadt nősténnyel, ráadásul Dyul még mindig hajt rá, ő meg nem is ellenzi ezt. Nem úgy volt, hogy nem barátkoznak? Most mégis olyan kedves volt hozzá, mintha ő lenne a legjobb barátja. Akárhogy is gondolkozom, nem jut eszembe semmi magyarázat, ami egy kicsit is az ellen lenne, hogy azok ketten összejöttek, helyettem meg a mostoha testvérem lesz a legjobb barátja. Hát, ez nagyszerű.

Önmarcangolásomat a telefonom csörgése zavarta meg, mire kicsit felemelkedve az ágyról, megnéztem, ki hív. Szemeim kétszeresükre nőttek, majd már vettem is volna fel a telefont, mire észbe kaptam… Jungkook az, vele meg most nem vagyok kifejezettem jóban. Kinyomva a készüléket dobtam azt félre, hogy visszadőlve temessem arcomat a párnámba. Nem sok időbe telt, mire megint csörögni kezdett. Nem nyomom már ki, majd ráun. A csörgés abba is maradt, de nem sokra rá ismét elindult. Majd megint és megint és megint. Na jó, ez rettenetesen idegesítő. Már nyúltam érte, fel is vettem, beleszóltam, de… mit ad isten, addigra letette. Na ne szórakozz velem. Én aztán nem hívom fel megint, az biztos. Lecsukva a telómat, meg is rezzent. Üzenetem jött. Ha már nálam van, akár meg is nézhetném.

"Nem tudom, hol laksz, szóval ide tudnál jönni a házunkhoz? Nagyon fontos lenne, hogy beszéljünk. Kint várlak.

-Jungkook"

Ó, hát hogyne drága, hogyne. Nincs mit beszélnünk. Visszafekve, vártam a csodát, hogy megint rám ír, hogy „Mindegy, hagyjuk.” vagy bármi, ami arra utal, hogy a kinti rohadt hidegben nem vár rám tovább. Nincs értelme. Nincs már pénz a telómon, ha akarnék se tudnék visszaírni, hogy takarodjon befele, mielőtt megfázik. A sok kis percből, amíg erre vártam, lassan negyed, majd fél óra lett, mire végre felkeltem. Nem lehet igaz, mi van, ha azóta is ott vár és didereg? Még csak az kéne, hogy megfázzon. Haragszom rá, persze, de rosszat nem kívánok neki. Így is hiányzott egy hétig.

Magamra kapva valami ruhát, már loholtam is ki az utcára, hátha még kint van. Nem tudom, mit mondhatnék neki, csak abban reménykedem, hogy ő fog beszélni. Nekem ehhez most nincs kapacitásom. Befordulva az utcájukra, látom, hogy ott kuporog a bejáratnál, a telefonját nézegetve. Egek, ez a barom. Meddig várt volna itt, ha nem jövök ide?

Meglátva engem, a falnak támaszkodva feltápászkodott, míg én lassan odagyalogoltam. Kíváncsi vagyok, mit akar majd mondani. A legrosszabbra számítok. Alig egy méterre megállok tőle. Meglepetésemre, majdhogynem sírhatnékja van. Azt hittem, dühös lesz, vagy valami. Ennyi bánatot még nem láttam rajta. Jó pár perce csak állunk egymással szemben, zsebre dugott kezekkel. Még csak nem is köszöntünk egymásnak, semmit sem mondtunk. Ő is csak néz engem, én sem teszek másképp. Annyira megviselt ábrázata van, hogy már kezdem sajnálni, holott szerintem itt én vagyok az áldozat. Mardos a kíváncsiság, így megszólalok végre.
- Mit szeretnél? - kérdezem tőle a legérzelemmentesebb hangszínemmel, amim csak van. Ajkai elnyílnak egymástól, már tényleg a sírás határán van, mire el is kapja rólam a tekintetét. A földet elemezi, miközben szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek a fejében. Most kifogást próbál keresni? Sajnálom, de nem fog menni.
- Miért kerültél egész nap? Talán… neked már nem is kellek? Heajung tetszik? - hangja remeg, olyan halk, hogy alig hallom. Hát, ha tényleg csak színészkedik, akkor piszok jól csinálja. De most erre mit mondjak?

10 Bangtan High School

Habár haza mindig Tae kísér, reggelente egyedül megyek suliba. Mire beérek, ő már ott szokott ülni, hogy a leckéjét írja. Szerinte, reggel jobban fog az agya, mint este… Mondjuk, ezzel nem tudok vitatkozni, legalább van egy biztosíték, miszerint van agya. A tananyagot tényleg jól tudja mindig, és a leckéje is hibátlan, de még annyira nem érett, hogy valóban azt mondjam róla, hogy van neki.

A mai reggel valamiért más volt, mint a megszokottak. Amikor reggel beérek, Tae mindig ott ül középen és írja a leckét, hátul 4-5 lány sutyorog, míg még körülbelül 2 diák lézeng a teremben. Ma viszont, belépve a terembe, padtársamat sehol nem láttam. Lehet, csak kiment a mosdóba. Ebben a hitben indultam ki én is, de nem jutottam messzire. Kilépve a teremből, gyakorlatilag beleütköztem Heajungba. Ha jól tudom, neki kellett elülnie Taehyung mellől év elején. Azóta gyakran pillant rám. Remélem, nem haragszik.
- Szia, Heajung! Ne haragudj, sietek - léptem is volna, hogy kikerüljem, de elém lépett. Ezt megismételtük még párszor, mire kezdtem megelégelni a dolgot. - Kiengednél?
- Jungkook, beszélhetnénk egy percre? - fejével biccentett egyet a folyosó ellenkező irányába. Ötletem sincs, ugyan miről szeretne velem beszélni, de nem tűnik dühösnek. Sőt, épp ellenkezőleg, elég bátortalannak. Alig néz rám, inkább a földet vagy a falat figyeli.

Elindult a folyosón, én meg szó nélkül követtem. Nincs semmi fontos dolgom, leszámítva a mai angol témazárót, de az a negyedik órában lesz, és amúgy is megtanultam már, amit csak tudtam. Heajung lefelé menet a lépcsőn, hátrafordult, de amit találkozott tekintetünk, ismét maga elé nézett, behúzott nyakkal. Nem tudom, mi baja van.

Egyenesen a suli mögé vitt, majd pár pillanatnyi hezitálás után felém fordult, arcára a bátorság legapróbb jeleit erőltetve, kipirult arccal. Most, hogy belegondolok, mintha pár könyvben olvastam volna, mi szokott történni ilyenkor ilyen helyeken. Mi… csak nem?

- Jungkook - jaj, ne, ha ez egy szerelmi vallomás, akkor most végleg megutáltatom magam egy osztálytársammal. Mit fognak gondolni rólam a többiek? Hea nagyon szép, okos lány, ha egy fiú kikosarazza, ki tudja, az mennyit árt az önbizalmának. Ezt nem tehetem egyikünkkel sem. - Én… szóval… - annyira nehezen szedte össze a szavait, látszik, hogy zavarban van. Fogalmam sincs, mit csináljak. Nem akarok megbántani senkit. Ha járni kezdenék vele, Tae-t bántanám meg, valamint semmi esélye a kapcsolatunknak, mivel lány. Ha meg elutasítom, őt bántom meg. Tényleg, mi lenne, ha belemennék, hogy utána rájöjjön, nem illünk össze? Ezaz, Kook, egy zseni vagy! - nekem… nekem tetszik Dong-yul - szóval, annyit kell tennem, hogy elf… tessék? Dyul? Ez most komoly? - Te egy szakkörre jársz vele és kedvel téged, szóval… arra gondoltam, adhatnál tanácsot, vagy valami - várjunk. Ha ez a lány összejönne Tae mostohatestvérével, megszűnne a legnagyobb problémánk. Ez nem is rossz terv. Csak össze kell hoznom Heajungot Dyullal és bumm. Most jöhet a kivitelezés. Valahogy.
- Hm. Szerintem, megoldható - mosolyogtam rá biztatóan, mire szemei felcsillantak az örömtől, majd a nyakamba ugrott. Elég váratlan volt, azért nem a világot váltom meg, vagy ilyesmi. Természetesen viszonoztam ölelését, de azért örültem volna, ha nem tart tíz másodpercnél tovább.
- Tényleg? Komolyan? Úristen, köszönöm! - ugrált örömében tapsikolva. A lányok tényleg nagyon furcsák. A csengő megszólalt, szóval elindultunk vissza a terembe. Hea végig belém karolva ugrált örömtől ragyogó arccal, én meg kicsit kelletlenül ugyan, de tűrtem. Végül is, most egész jó kedvem lett.

Belépve a terembe, Taehyung már ott ült a helyén, mint minden reggel. Nem tűnt túl boldognak, sőt, úgy festett, mint aki most futotta le a maratont. Amint átléptük a nem létező küszöböt, Heajung elengedve engem szaladt padtársához, hogy azonnal vihogva elmesélje neki, mit beszéltünk. Leültem a helyemre, köszönve barátomnak, ő meg valami morgásfélét produkálva elfordult. Mi van vele? Bal lábbal kelt?

Na jó. Elegem van. Ez a barom egész nap hozzám se szólt, szinte rám sem nézett, semmire sem reagált és feltűnően került. Ahova mentem, onnan azonnal elviharzott, ha hozzá szóltam, morgott valamit majd rám se hederített, ha rá néztem és épp ő is nézett, elkapta a tekintetét és totál rám se bagózott utána minimum egy óráig. A dolgozat közben sem segített, pedig angolon szokott. Tudja, mennyire nem erősségem a nyelv. A legviccesebb, hogy fogalmam sincs, miért. Nem rémlik, hogy ártottam volna neki, szóval azt sem tudom, mit csináljak. Elkezdtem hozzá beszélni, de semmi. Már mindent megpróbáltam. Komolyan fontolóra vettem, hogy odamegyek Dyulhoz beszélgetni, hátha arra reagál valamit, mikor az egyik szünetben mellettem maradt a helyén. Ezelőtt minden csengetéskor eltűnt a terem közeléből, majd óra előtt visszajött. Most viszont itt maradt. Kíváncsian figyeltem, mit csinál még itt, ha már így figyelmen kívül hagy egész nap, de csak ült és nézett üresen a semmibe maga elé. Kihasználva az alkalmat, elé guggoltam, majd a padjára támaszkodva kerestem tekintetét. Nagy nehezen meg is találtam, ugyanis végre rám emelte tekintetét, de semmit nem láttam benne, ami eddig biztosan ott volt. Semmi csillogás, érdeklődés, bármi.
- Taehyung, mi történt, mi a baj? Egész nap kerülsz, és meg sem mondod, miért? - kérdeztem szomorúan. Eddig talán szomorú arckifejezése abszolút érzelemmentessé vált, ami nagyon megijesztett. Valami biztosan történt, érzem.

Már épp szóra nyitotta a száját, mikor Heajung odasétált hozzám és megkocogtatva a vállamat hívott félre. Ráemelve tekintetem kértem még egy percet, de amit Taera néztem, hátrahőköltem. Szép, sima arca dühöt és fájdalmat tükrözött, amit nem tudtam mire vélni és eléggé meg is lepett. Ajkait összezárva meredt rám összeráncolt szemöldökkel. Elszalasztottam a lehetőségemet, már nem fog beszélni, sőt, fel is dühítettem. Nem is kicsit. Nagyszerű. Felhagyva a dologgal mentem ki a folyosóra Hea-hoz, hogy megbeszélhessük a részleteket.

Végül annyiban maradtunk, hogy csatlakozik ő is a szakkörünkhöz, én meg majd próbálom minél többször bevonni őt is a Dyullal való beszélgetésünkbe. Emellett elmondtam neki majdnem mindent, amit tudok. Leszámítva azt, hogy jelenleg rám hajt. A legjobb az lenne, ha Tae kicsit vele foglalkoza, hátha Dong-yul kicsit próbálkozik Hea-nál, de nem akarnám Taehyungot ebbe belerángatni. Még a végén tényleg megtetszik neki Heajung, akkor mihez kezdenék?

(Sziasztok! Sajnálom a későbbi részt. Már említettem, hogy csak a tizedik részig hoznám naponta a részeket, szóval innentől kezdve várni kell majd kicsit többet rájuk. Bocsánat is miatta. Lezárták a félévet, újra tanulni kell. :)
Köszönök minden kommentet és biztatást, és hogy ennyien olvastok. Jól esik a támogatás! <3)

9 Bangtan High School

- HAPCI! - tüsszentettem ma már sokadjára, az ágyban fekve, pizsamában, szerda reggel fél 10 körül. Rettenetesen fáj a fejem, a torkom, az orrom pedig annyira szúr valahol belül, hogy néha a szemem is bekönnyezik tőle. Borzasztó érzés betegnek lenni, főleg, hogy még csak ősz van. A suli alig egy hónapja kezdődött, pontosabban 3 és fél hete, én meg már most lebetegedtem. Jó lenne nem lerontani az átlagomat már az elején.

Anyukám kedves mosollyal és újabb adag gyógyszerekkel lépett be az ajtón, hogy az ágyam szélére ülve, kezét homlokomra tapasztva ellenőrizze, hat-e egyáltalán az a fránya lázcsillapító. Az elmúlt órákban semmi javulásra utaló jelet nem tapasztaltam a hülye gyógyszerek bevétele után sem. Erre jó az orvostudomány, meg a hasztalan gyógyszereik…
- Jobban vagy, kincsem? - édesanyám csillogó szemekkel keresi tekintetem, amit hamar meg is talál. Legmeggyőzőbb mosolyomat magamra erőltetve nézek íriszeibe, bólintva egyet. Anyukám szép nő, körülbelül egyforma magasak vagyunk, viszont neki az én barna hajammal ellentétben dús fekete tincsei vannak és jóval fehérebb bőre. Arcunk nagyon hasonlít, amit gyakran meg is jegyeznek az emberek. Külsőre maximálisan rá ütöttem, szerintem belül is. - Vedd be, kicsim, a gyógyszereket, azok nélkül biztosan nem leszel jobban - mosolya azonnal lehervad, helyette az aggódó anyuka arcát ölti magára. Nem, mintha nem lenne az.

Számat húzogatva nyelem le az adott gyógyszereket egy pohár vízzel. Nem hiszem, hogy segíteni fognak, eddig se tették. De már csak anyukám kedvéért, megteszem, amit kér tőlem. 
- Kérsz valami? Szükséged van valamire? Ennivaló, innivaló, még egy takaró? Esetleg bekapcsoljam a tévét? - annyira kedves és gondoskodó. Én is ilyen anyukát szánok a gyermekeimnek.

Haha, jó vicc. Meleg vagyok.

Akaratlanul is eszembe jut Taehyung, akivel az utóbbi 3 hétben rengeteg időt együtt töltöttem. Minden nap hazakísért, mivel ugyanerre lakik, csak kicsit messzebb, ráadásul… az első alkalom óta, minden nap egy puszival köszönünk el. Sajnos, nem szájra, csak arcra… Érdekes, ő már járt nálam háromszor is, de én még csak a házukat sem láttam. Nem is baj, amikor csak lehet, kerülöm Dyul társaságát. Azért érdekelne, milyen a szobája…

Dong-yullal még mindig nem ápolok normális kapcsolatot. Mondjuk, nem is szabadna és nem is szeretnék. Az első másfél héten furcsábban viselkedett, mint az utóbbi időben, de legalább kezd úgy tűnni egy egészen kicsit, hogy felad ezzel a dologgal. Vagy csak szövi a terveit, nem tudom.

Anyukám, végül bekapcsolva a tévét, kiment a szobámból és becsukta az ajtót. Harmadik napja vagyok a szoba rabja, alig keltem ki az ágyból. Csak vécére járok ki, addig meg idebent alszom, eszem vagy egyéb rettentően izgalmas elfoglaltságokkal pihentetem magam, hogy mihamarabb bepótolhassam a lemaradásom. Azon kevés diákok közé tartozom, akik leckét is csinálnak, és szoktak tanulni néha. Bár, nekem azt sem nagyon kell, megjegyzek szinte mindent, ami az órán elhangzik.

Nem is tudom, mikor aludtam el, de arra keltem, hogy nyílik az ajtóm. Nem akartam, hogy bárki is megzavarjon, szóval úgy tettem, mint aki alszik. Hátha kimegy az illető.
- Még alszik, szóval ne keltsd fel, ha lehet. Ha gondolod, nézz tévét, vagy foglald el magad, csendben - hallom meg anyukám kedvesen csengő hangját.
- Igenis, asszonyom - padtársam mély és férfias hangját felismerve dermedek kővé. Úristen, itt van a szobámban! Én meg ilyen állapotban vagyok. Mennyire nézhetek ki szánalmasan?

Ha jól érzékeltem, anyukám becsukva az ajtót, el is ment. Taehyung alig hallhatóan az íróasztalhoz sétált, majd leült elé a székre. Nézelődött, hallottam, ahogy motoszkál. De nem baj, ha csendben marad, az nekem kedvez. Fáradt vagyok, szeretnék tovább aludni. Remélem, sikerül is ez a tervem, mert jelenléte általában csak a szívem egyenetlen dobogását eredményezi.

Jó pár perc múlva, talán fél óra is eltelt már, mikor épp félálomban voltam, az ágyam besüppedt mellettem. A meglepődöttségtől alig észrevehetően megrándult az arcom. Elég váratlan volt, nem is tudtam hirtelen, mi történik, de azért se nyitottam ki a szemeim. Most komolyan, be akar feküdni mellém? Éreztem, ahogy arcom enyhén elvörösödik. Próbáltam nyugton maradni, egyenletesen lélegezni, hogy ne jöjjön rá, ébren vagyok. Ah, de jó lenne, ha aludnék.

Egy jó ideig mozdulatlanul csak ült ott, én meg marhára úgy éreztem, hogy engem bámul. Na, így próbálj aludni, Jeon Jungkook… Ismételten a frászt hozta rám egy váratlan mozdulattal, mikor is a másodperc törtrésze alatt arcomhoz hajolt, így megéreztem bőrömön, amint kifújja orrán a levegőt. Nem tudom, hogy a közelségétől vagy a váratlan mozdulatsorától fog végül elvinni a szívroham, de az biztos, hogy a sírba visz. Megint egy jó pár pillanat telik el bármiféle rezzenés nélkül. Most már végképp nem fogok „felébredni”, ez így is elég kellemetlen helyzet.

Arcom egyre forrósodik, a szívem hevesen ver, lassan pedig izzadni is kezdek. Nem tudom, lehet, ez a betegségemtől is van, de a mellkasomban érzek némi bizsergést. Talán, lehetséges, egy egészen picit… izgatott vagyok. Érdekel, mit akar csinálni. Résnyire kinyitom szemeimet, hogy lássam, mennyire van közel. A látványtól majdnem hátra is ugranék, ha nem aludnék, elméletileg. Immár barnára festett hajú barátom alig két centire, szinte csukott szemekkel közelít felém kimért lassúsággal. Pontosabban, az ajkaim felé. Úristen, erre nem vagyok kész! Azóta, egyszer sem csókolt meg… a számon, legalábbis.

De ki is lennék én, ha nem adnék hangot gondolataimnak? Mintha csak nem jutna el a tudatomig az az apró és egyértelmű tény, hogy van hallása, nyögtem egy egészen aprót. Szemei azonnal kipattantak és fel is ugrott zavarában, majd, mikor realizálta, hogy én még békésen „alszom”, hatalmas sóhaj kíséretében ült vissza a székbe. Nem bírtam ki, muszáj volt megszólalnom.

- Ne emészd magad, egy beteg lesmárolása amúgy sem a legjobb ötlet - szinte hallottam, ahogy megfagy ereiben a vér. Szegény… de megérdemli. Mindig zavarba hoz, ideje végre visszavágni.
- Te… ébren vagy? - a hangja alig érezhetően megremegett, mire végre felültem, hogy rá nézhessek. Mély döbbenet ült ki arcára, aminek hatására kicsit el is kuncogtam magam. Egy igazi bunkó vagyok, de akkor ő is az.
- Igen, mivel valaki felébresztett - jelentőségteljesen néztem rá, majd ismét elkuncogtam magam. Arckifejezését látva, megeresztettem egy apró sóhajt. Nagyon meg lehet ijedve, én meg csak rontok a helyzeten. - Mi szél hozott? - kérdezem, kedves mosolyt öltve magamra. Ő is megenyhült kicsit, majd földre hajított táskáját magához emelve vesz elő egy csomó papírt.
- Elhoztam a leckét és a pótolni valót. Ja, és jövő héten angol témazáró - kacsintott rám immár vigyorogva. A fenébe! Tudja, hogy azon tantárgyak közé tartozik, amik számomra érthetetlenek. Ráadásul, ezen a héten nem megyek be és eleve nem értem az anyagot. Imádom, hogy csak egy hónapja van suli, de már most elég rosszul állok.
- Ne aggódj, majd korrepetállak - kacsint felém. Akaratlanul is mosoly húzódik arcomra. Miért is ne? Taehyung nagyon jó angolból. - Akár most azonnal. Így több időd lesz készülni rá - csillannak fel szemei zseniális ötlete miatt. Végül is, jobban érzem magam, mióta itt van. Így meg csak többet lesz velem, és az anyagot is megtanuljuk. Nem rossz üzlet.

Előszedte angol cuccát, így én is előkotortam az enyémet. Míg másoltam a jegyzeteit, magyarázta a nyelvtant. Idő közben egyre közelebb húzódott hozzám. Bal oldalamon ült, de a felőlem lévő keze már másik oldalamon, a derekamon pihent.  Nem telt sok időbe, mire már nem az anyagra koncentráltam. Mondjuk, szerintem, ő sem. Összevissza dadogott mindenfélét, közben arcomat pásztázta. Cseppet sem zavaró az ilyen.

Lassan elhalkult, mire rá emeltem a tekintetem. Ajkaimat nézte, közben derekamon pihenő keze simogatni kezdett. Közelebb hajolt, mire a szívem kihagyott egy ütemet, majd heves dobogásba kezdett. Olyan rég éreztem már a csókját, hogy vágyakozom utána. Ez normális? Gyakorlatilag, a legjobb barátom, a padtársam. Nem is meleg, mégis, már… megcsókolt, és szájra puszit is adott és minden egyes nap megpuszil. Nem mintha bánnám a dolgot, de örülnék valami egyértelmű jelnek, vagy valami.

Perceken át csak néztük egymást, ez alatt szívverésem nem lassult, a keze sem állt meg. Nem történt semmi, nem mozdult senki. Hirtelen hajolt sokkal közelebb, mire szemeim kitágultak, de igazán nagy meglepetésemre, nem ajkaimra hajolt, hanem arcomra adott egy érzéki, forró puszit. Eddig is zavarban voltam, ezután már viszont nem tudtam, mit gondoljak. Eláshatom magam, úgy érzem. 
- Be akartam pótolni a mait - mosolyodott el perverzül.
- Értem. És az utóbbi kétnapi adagom merre találom? - vigyorogtam. Szemei nagyot csillantak, fél méteres szája még szélesebbre húzódott, majd ismét arcomhoz hajolt. Ezúttal a másik oldalra adott soha nem tapasztalt, érzéki puszit. Arcomon érezve, hogy milyen forró, dús ajkai vannak, iszonyatosan reméltem, hogy a harmadikat már a számra adja. Ismét szembe fordulva velem fúrta tekintetét enyémbe, hogy pillanatokkal később félig lehunyt szemekkel közelítsen felém ismét. A hangok eltompultak körülöttem, levegőt is alig mertem venni. Szemeimet behunyva vártam a csodát, mire meg is érzem… a homlokomon. Szemeim kipattantak, de nem mozdultam, nem is tudom, vagy a döbbenettől, vagy a félelemtől, hogy abbahagyja. A puszi közben kezeit arcomra emelte, lágyan simogatva. Ez rendes tőle, de nem ezt vártam. Lassan elhajolva tőlem, lágy mosollyal nézett ismét rám, de én komoly arccal néztem vissza rá. Ezt nem gondolhatta komolyan. - Taehyung.
- Igen? - szabad kezemet az arcomat tartó csuklójára vezettem, majd hezitálás nélkül ajkaira tapadtam. Nem hiszem, hogy az ő bűnei mellett ez akkora vétek lenne.

Érezhetően belemosolygott a csókba, de nem távolodott el, sőt, intenzívebbre vette a dolgot. Olyannyira, hogy másik kezét tarkómra csúsztatta, úgy tartva, mintha én akarnám elengedni őt. Pedig az biztos, hogy előbb ő fogja feladni. Eleinte csak szendén mozgattuk ajkainkat, de hamar átcsapott valami vadabb, éhesebb dologba ez az egész. Már alsó ajkamat harapdálta, mikor odalent valami beindult bennem. Ajjaj, csak rá ne jöjjön.

Irulva-pirulva kezdtem elfáradni, de ő ennek jelét sem mutatta. Nyelvemmel játszott, mikor rájött, kéne nekem egy kis pihenő. Elengedni nem akartam, azt sem, hogy abbahagyja, csak kicsit élvezni akartam a nyugalom adta pár percemet, amit kaphattam. Felfogva, mit szeretnék, hagyta nyelvemet. Így viszont sajátját torkomig eresztve térképezte fel a számat. Mondanom sem kell, iszonyatosan élveztem.

Miután ismét egymás ízlelőszervével voltunk elfoglalva, lassan eldöntött az ágyamon, ajkaimat el nem eresztve. Már jó ideje csókolóztunk, de ugyanolyan hevesen és forrón, mint az elején. Hogy van benne ennyi energia?

Kezét pólóm alá csúsztatta és hideg kezével simogatott, mint a múltkor. Nem bánnám, ha megint eljutnánk odáig. Akár még tovább is. Úgy érzem, teljes szívemből szeretem őt… Vicces, még alig ismerem.

Ironikus és felettébb bosszantó módon, ismét egy családtagom zavart meg minket. Miket is gondoltam, nem voltunk egyedül a házban! Te jó ég, ez rosszabbul is végződhetett volna…

Anyukám zavart meg, és HATALMAS szerencsénkre, nem nyitott be hozzánk, csak az ajtó előtt beszélt, még csak nem is nekünk. Apukámnak mesélt valamit az ajtóm előtt elsétálva. De örülök, hogy nem lett kellemetlenebb a dolgok vége.

Mivel úgy tűnt, mindkettőnket megijesztett a dolog, lepattant rólam, majd visszaült a székre.
- Ez meleg volt - mondta, nagyokat sóhajtozva. Én is ezt tettem, ez nem semmi csók volt. Az órára pillantva rájövök, hogy majd fél órája el kellett volna indulnia. Állítása szerint apukája mindig megdorgálja, ha elkésik otthonról. Azaz, nevelőapukája. Bezzeg, ha Dyul késik, nem is érdekli… Sajnálom is emiatt.

Taehyung elment, én pedig elpakoltam a tananyagot. Nem mondom, hogy megértettem az angolt. Az anyag eleje már megy, de… valahogy utána elvesztettem a fonalat.

Lefekvéskor is csak rajta és a ma történteken gondolkoztam. Hogy születhetett ilyen isteni illattal és ajkakkal? Remélem, másban is ilyen jó. De lesz még alkalma bizonyítani, azt hiszem.

(Sziasztok! Bocsi, hogy tegnap nem volt rész de lebetegedtem, és nem éreztem, hogy a fic meghozza a kellő hatást. Még most sem, de higgyétek el, így is jobb, mint tegnap. És hosszabb is. :D Kb. 10. részig szeretnék naponta tartalmat megosztani itt, utána -mivel már ficiket is tevzezek és van is egy másik folyamatban- már nem jön sajnos napi tartalom. Sokan bzztattok facebookon amiért még egyszer hatalmas KÖSZI mindenkinek, imádlak titeket, aranyosak vagytok, hogy így biztattok! <3 Igyekszem minél jobb történetet hozni, de nem ígérem, hogy mindenki elégedett lesz vele. :( Addig is jó olvasást, itt a kilencedik! )

8 Bangtan High School

- Mi van, mégis inkább az én társaságomat élveznéd? - mondta Tae elég gúnyos hangnemben, amikor végre utolértem őt a folyosón. Gyorsan sétál.
- Tessék? Bocsáss meg, azt hiszem nem értettem tisztán - min akadt ki ennyire? Mi ez a hangnem? Nem értek semmit és nem tetszik a helyzet.
- Elárulnád, mégis, mi a fenét csináltatok ott ti ketten?
- Tudod, nem árt, ha vannak barátai az embernek az osztályban - most féltékeny? Kicsit úgy viselkedik, de inkább dühös az arckifejezése.
- Jó, de miért pont Dyul? Mivel csábított el téged? Mit mesélt magáról? - miért érdekel?
- Semmit sem tudok róla, a nevén kívül csak annyit, hogy remekül rajzol - összeráncolt szemöldökkel méregetem Taehyungot, aki még mindig nem lágyult meg, pedig az igazat mondom. Semmit nem tudok róla. - Te ismered?
- Hogyne ismerném, a testvérem. Kim Dong-yul - tessék? MI?
- Egy szóval sem mondtad, hogy van egy testvéred - elkerekedett szemekkel meredek rá, ez egy elég sokkoló hír. Van egy testvére, aki az osztályunkba jár? Ez abszurd. Ha jól vettem ki, nem is kedvelik egymást.
- Te sem mondtad, hogy van egy bátyád. És amúgy sem vagyunk vérrokonok. A szüleim elváltak, én anyukámmal maradtam, aki később hozzáment Dyul apjához, így kerültünk kapcsolatba. Minden elképzelhető módon megkeseríti az életemet és mindent elvesz tőlem, ami fontos a számomra. A szerelmeimet is beleértve - itt egy jelentőségteljes pillantást vetett rám, amit nem nagyon tudtam hova tenni. Ez most… felért egy szerelmi vallomással?
- Értem… Akkor nem is barátkozhatnék vele? Sajnálom, egy szakkörre jelentkeztünk, szóval napi szinten látjuk majd egymást - megeresztettem egy halvány mosolyt, ami azonnal eltűnt, amint arca még jobban eltorzult. Ez a féltestvér viszály náluk ennyire komoly?
- Aha… Én most megyek - megpördült tengelye körül, és sebes léptekkel elindult lefele a lépcsőn. Most mit tegyek? Utána kéne mennem? De… Dong-yul vár a teremben. És Tae most elég mérges. Mit csináljak? Dyul tényleg ilyen rossz ember lenne? - Jungkook - épp, mikor indultam volna vissza a folyosón, Taehyung hátulról ölelő karjai zártak körbe. Visszajött? - Én… - mondd már… mondd már ki, mire gondolsz. Nem fogom tudni, ha nem mondod ki. Még hezitált egy keveset, majd fülemhez hajolva belesuttogott. - …maradj távol tőle. - azzal elengedett és kettesével szelve a lépcsőfokokat el is tűnt. Aha, egy szerelmi vallomás túl mesébe illő lett volna. Habár, én sem vagyok még biztos az érzéseimben.

Visszaérve a terembe, Dyul épp pakolta össze a cuccát. Érkezésemre felkapta a fejét, majd széles vigyorra húzta az ajkait. Egyáltalán nem hasonlít Tae-re. Nem is tűnik olyan rossz embernek, mint ahogy Taehyung állítja.
- Na, elment a bátyuskám? - az utolsó szót olyan megvetéssel és gúnnyal mondta, hogy kezdtem tényleg azt hinni, ennek a srácnak minden utálatának tárgya az én első csókom birtokosa. Egek, ha visszagondolok a pillanatra… egyfolytában eszembe jut.
- Igen, elment. Lassan nekünk is mennünk kéne - mondtam szomorkásan, direkt kerülve a tekintetét.
- Mi van köztetek? - kérdése eléggé meglepett. Mi lenne? - Jártok? - hogy következtethetett erre?
- Nem-nem, dehogy is! Honnan veszed ezt? - akaratom ellenére is kezdek pirulni, remélem, nem veszi észre. Kacagva sétált mellém, átkarolta vállamat és fülembe suttogott:
- Én jobb vagyok, mint ő - mi? Miért mondja ezt? - Velem jobban járnál. Válassz engem, hidd el, mellettem boldogabb lennél - az állam akkorát koppant a földön, hogy azt az egész épület hallhatta. Taehyung igazat mondott róla. Ez egy szemét, aljas dög. Mit képzel, mi vagyok én, egy játék? Egy tárgy? Mit szórakozik itt?
- Öm… kössz, még átgondolom - erősen megragadtam a nyakamat átkaroló csuklóját, és nagy lendülettel löktem el magamtól, hátha sose látom többet. Most legszívesebben felpofoznám, az biztos, hogy megérdemelné. De nem teszem, elvégre, nem ártott nekem. Bár, ha úgy nézzük, Taehyungnak még sokat árthat.
- Most miért sértődtél be? Nem csináltam semmit - ördögi mosolya van. Ha belegondolok, hogy vele töltöttem a délutánt... Ez a srác rettenetesen jó színész.

Hazaérve, rögtön az ágyamra vetem magam, hogy átgondoljam a történteket. Elég sok jel mutat arra, hogy Tae érez irántam valamit, és ezt Dyul is észrevette. Bár, hogy mit érez Taehyung… nem hiszem, hogy szerelmes lenne, inkább csak kíváncsi. Ez el is szomorít egy kicsit. Mondjuk, én sem érzek iránta többet, azt hiszem.

Gondolatmenetemet a telefonom csörgése zavarta meg. Ki hívhat ilyen későn? Már kilenc is elmúlt. Felpattanva, asztalomhoz siettem, majd a kijelzőn villogó név láttán kicsit ledermedtem. Taehyung az.
- Öm… Halló? - szóltam bele, de miután még másodpercekig nem jött válasz, ismét beleszóltam. - Halló? Taehyung? - még mindig semmi. Már épp raktam volna le, mire végre beleszólt valaki.
- Ki tudnál jönni kicsit a kapuhoz?- elég halk, de ki tudtam venni, hogy ez az ő hangja.
- Persze, egy pillanat, és ott vagyok - nem kapva választ, azonnal letettem a telefont. Mit akarhat tőlem ilyen későn, amit nem tudunk telefonon megbeszélni?

Gyorsan átvettem az egyenruhám. Ebben csak nem mehettem ki hozzá. Sietnem kellett, szóval csak egy fekete pólót és fekete farmert kaptam fel. Már rohantam is kifele, hogy felhúzva cipőmet, a kapu előtt teremhessek. Taehyung már tényleg ott volt, az ajtó nyitódására fel is kapta a fejét, és tekintetét rám szegezte. Magam mögött becsukva a falapot, szembe fordultam vele, zsebre dugott kezekkel. Még pár percig szótlanul álltunk egymást bámulva, mire végre megszólalt.

- Öhm… köszi, hogy kijöttél - mostanában nem túl beszédesek az emberek.

- Mit szeretnél? Késő van már, a leckém sincs készen, szóval örülnék, ha a lényegre térnél.
- Én… szóval bocsánat a délutáni viselkedésemért - lehajtott fejjel állt előttem, látszott rajta, hogy tényleg bánja a dolgot. Nagyot sóhajtva néztem oldalra, majd vissza rá. Nem tudtam, mit mondjak erre.
- Dyul tényleg olyan, mint mondtad? - bólintott. Mondjuk, nem lepődtem meg. - Van még valami, amit tudnom kéne? Akivel még nem kéne ismerkednem? - ragyogó szemekkel kapta fel fejét,  döbbent arcát boldog vigyor lepte el. Jól van, beadom a derekam. Nem tudom, miért, de ez a személy fontosabb lett számomra, mint bármelyik más barátom. Körülbelül két napja ismerem csak, sokszor érthetetlen a logikája, csinál furcsa dolgokat, de… valahogy, mégis, csak ő jár a fejemben, ez ellen nem tudok mit tenni. Fontosabb ő számomra, minthogy úgy veszítsem el, hogy az ellenségeivel is barátkozom.
- Nincs - közelebb lépett hozzám, és karjai közé zárva húzott magához. Arcom enyhén forrósodni kezdett. Ismét ilyen közel van hozzám. Az illata olyan kellemes, meleg, boldog kisugárzása megnyugtat. - Kookie. Jobban meg akarlak ismerni. Ez lehetséges? - szavait hallva egyre jobban elvörösödtem. „Jobban meg akar ismerni”?
- Aha… - hirtelen más válasz nem jutott eszembe. A vállai kicsit megrázkódtak, ami elárulta, hogy némán nevetett. Francba, miért nem tudok értelmes választ kinyögni? Most rajtam röhög.
- Köszönöm, Jungkook. Holnap találkozunk - azzal kicsit hátrább hajolt, majd némi hezitálás után gyors puszit nyomott a számra. A szívem kihagyott egy ütemet, és bár sötét volt, minden olyan fényesnek és világosnak tűnt. Az elmémet úgy borította el a rózsaszín köd ettől az aprócska, neki talán semmitmondó tettől, hogy azt hittem, elolvadok. Ugyanezt éreztem, amikor tegnap megcsókolt, csak most talán erősebben. A hangok eltompultak, csak Tae-t láttam a szemeim előtt, aki széles mosollyal és enyhe arcpírral fordult meg, majd még visszaintegetve indult el. Arcom elé kaptam a kezem, már arcomban éreztem szívem heves dobogását. Gyorsan visszarohantam a házunkba, ledobva a cipőimet vetettem be magam az ágyba, és fúrtam arcomat a párnámba. Fenébe, Taehyung. Ne vezess félre. Ne szórakozz velem, mert beléd fogok szeretni.

7 Bangtan High School

A folyosón álldogálva nézegettem a szakkörök plakátjait, hátha találok valami hozzám illőt. Érdekelnek a sportok, de szívesen kipróbálnék valami mást is. Tavaly táncoltam, amit imádtam, de itt úgy tűnik, semmi ilyesmi nincs. Viszont van énekkar. Bár, nem hiszem, hogy az menne nekem.

Gondoltam arra is, hogy Taehyung szakkörébe jelentkezem, hátha többet láthatom. Nem mintha jobban meg akarnám ismerni azt a földönkívülit… Aztán eszembe jutott, hogy ő az osztályelnök, szóval minden bizonnyal a diáktanács tagja. Nincs idejük délutáni foglalkozásokra. Nem is szabad nekik, úgy tudom.

Minden poszter tele van feliratokkal és képekkel, de egyik sem annyira izgalmas, legalábbis engem nem érdekel egyik sem. Tekintetem azonban megakad a rajzszakkörén. Mivel, ott amolyan művészlelkek vannak, a plakátjuk is elég érdekes, egy amolyan montázs. Különböző festők stílusát keverik, ott egy kis Picasso, amott egy apró Vincent van Gogh. Régen érdekelt a művészet, szóval a képek többségét felismertem. Nem tudom, mennyire tudok rajzolni, de megpróbálhatom.
- Na, választottál szakkört, Jungkook? - szólalt meg hirtelen mögülem egy osztálytársam. Őszintén szólva, nem vagyok biztos a nevében, talán…
- Igen, azt hiszem, izé… Dong-sun.

- Majdnem eltaláltad. Dong-yul vagyok - lépett mellém mosolyogva. Hát, még meg kell tanulnom a neveket. - És melyik lesz az?
- A rajz - mosolyodtam el én is. Jó lenne barátokat szerezni, szóval ideje jópofizni.
- Tényleg? Ez nagyszerű! Én is oda jelentkezem. Jól tudsz rajzolni?
- Hát, abban nem vagyok biztos - szomorodtam el. Tényleg ide jelentkezzek? Még nemigen rajzoltam, fogalmam sincs, mennyire tudok. Mi van, ha abszolút nem értek hozzá?
- Előbb-utóbb biztosan kiderül. Azzal nem veszíthetsz semmit, ha megpróbálod - paskolta meg a hátam. Egész rendes ez a srác. Azt hiszem, valahol mögöttem ülhet. Bár nem tudom, szemügyre sem tudtam venni a többieket, háttal ülök nekik. Csak Taehyungot és azt a 2 lányt mellettünk ismerem. Névileg legalábbis. És most már Dong-yult.

Nem sokkal később, órák után új barátommal a harmadik emeleti rajzterem felé vettük az irányt, hogy beléphessünk a klubba. Be kell vallanom, nagyon izgulok, de legalább nem vagyok egyedül. Akkor sokkal rosszabb lenne. Megállva az ajtó előtt, újra megnézem a jelentkező lapot, hogy biztosan minden ki van-e töltve. Sóhajtok egy nagyot, majd megérzem vállamon Dyul kezét. Azt mondta, ez a beceneve, szóval én is így fogom hívni. Taen kívül mindenki csak Kook-nak hív, szóval így is mutatkoztam be új ismerősömnek. Kopogás után beléptünk a viszonylag nagy és kivilágított terembe, ahol körülbelül nyolc diák volt szétszóródva. Ketten festettek, valaki modellt ült, egy valaki fejhallgatóval a fülén rajzolgatott a sarokban, a többiek a rajzbakon ülve a modellt másolták a papírjukra. Érkezésünkre egyvalaki kapta fel a fejét, gondolom, a szakkör felelőse. Széles vigyorral állt fel majd jött oda hozzánk, hogy Bemutatkozzon és elkérje a jelentkezési lapjainkat. Gyorsan átfuttatta rajtuk a szemét, majd betessékelve minket mutatta meg, mi hol van. Nem sokat foglalkozott velünk, szinte azonnal visszaült, hogy folytathassa a rajzolást. A modell sem ülhet ott örökké. Dyul hozott magának egy bakot, amire le is ült, előszedve rajz eszközeit és a nagy vázlatfüzetét. Erről jut eszembe, nekem semmi ilyenem nincsen. Lehet, hogy iskola után vennem kéne.
- Kook, ne haragudj, hogy máris erre kérlek, de állnál nekem modellt? - elkerekedett szemekkel nézek Dong-yulra, aki csillogó szemekkel néz végig rajtam. Kicsit zavarba hoz, de nem annyira, mintha két nappal ezelőtt tette volna. - Ha jól látom, most úgysem tudsz mást csinálni.

Reagálni sem nagyon hagyott időt, szemmagasságba emelte a ceruzáját, és méregetni kezdett. Amikor így koncentrál, egész helyes. Bár, közel sem annyira, mint Tae… miért gondolok rá egyfolytában? Mindenről ő jut az eszembe. Egész nap mellettem ül, de ma alig nézett rám. Zavarban lenne a közelemben? Ja, persze, pont ő. Amint a tanítás véget ért, szinte felállni sem volt időm, ő már rohant ki a teremből táskástul. Egy kicsit rosszul esett, de azt hiszem, a tegnapiak után ez érthető. Fenébe, még mindig csak ő jár a fejemben.
- Kész! - legközelebb csak Dyul boldog, csilingelő hangjára leszek figyelmes, ami kizökkent gondolatmenetemből. Rögtön felemeli vázlatfüzetét, majd felém fordítva mutatja meg nekem alkotását, amitől még a lélegzetem is eláll. Ez valami eszméletlenül jól néz ki! Nagyon tehetséges!
- Ezt öt perc alatt csináltad? Na, ne szórakozz, ez csodálatos lett! - kapom kezeim közé rajzfüzetét, hogy közelebbről is szemügyre vehessem művét. Komolyan mondom, bekereteztetném és kitenném a szobám falára.
- Ugyan, nem nagydolog - mosolyodott el tarkóját simogatva zavarában. Kicsit el is pirult. Biztos szereti, ha a rajzait dicsérik.
- Én biztosan nem vagyok ennyire tehetséges - szomorodtam el. Dong-yul tényleg nagyon tehetséges, én meg arra sem emlékszem, mit rajzoltam le utoljára.
- Ha gondolod, megmutathatok pár alap dolgot - mondta kedvesen.
- Az nagyon jó lenne - húztam halvány görbületet számra. Visszarakta a vázlatfüzetét a bakra, betámasztotta, majd a szekrényről leemelt egy vázát, amit egy kis hokedlire tett elénk. Én elültem a lappal szemben, ő pedig mögém ült.

Jobban megnézve, nem néz ki rosszul. Sötét, szinte már fekete haja majdnem a szemébe lóg, amik gyönyörű világoskéken csillognak. Vöröslő ajkait jól kiemeli kicsit sápadtabb bőre. Már majdnem olyan vonzó, mint Taehyung.

Találomra kiemeltem egy ceruzát a készletéből, amit azonnal el is vett tőlem, mondván, inkább egy keményebb ceruzával kéne kezdeni. A 8B-s ceruzák nem vázolásra, hanem tónusozásra alkalmasak.

- Nem értem, mi az a 8B? Van valami jelentése? - mögöttem ülő haverom elkerekedett szemekkel nézett rám, majd hatalmas kacagásban tört ki. - Nem értem, mi olyan vicces. Mondtam, hogy nem értek ehhez, nem? - durcásan előre fordultam és összefontam karjaimat.

Ezután jó sok ideig magyarázott nekem B-s meg H-s ceruzákról és azok különböző funkciójáról, aztán áttért a papírokra. Nem csak egyféle papírfajta van? Mindegy, legalább bővítem ismereteimet. Mikor végre abbahagyta kioktatásomat, a kezembe adott egy HB-s ceruzát és megkért, hogy kezdjek neki a modellünknek. Nehezen vettem rá magam, de végül mégis elkezdtem valamiféle kört rajzolni, hátha váza lesz belőle. Még kicsit nézte, ahogy szerencsétlenkedek, majd közelebb húzódva hozzám, megfogta rajzoló kezem, és segített rajzolni. Jó sok ideig szenvedhettünk így, mivel a teremben lévő nyolc ember lassacskán elszállingózott, míg csak ketten maradtunk, egy kicsit csálé, ferde vázarajzzal. De legalább ki van tónusozva és háttere is van, ami szerintem nem lett rossz.

- Kééééész! - Dyul hirtelen átölelt hátulról, ami elég váratlan volt, de viszonoztam ölelését. - Egy igazi őstehetség vagy, de azért rád fér a gyakorlás - heccelődött. Durcásan csaptam kezére egy aprót, mire csiklandozni kezdett. Elég érzékeny vagyok, szóval kapálózni és nevetni kezdtem, amire csak felbátorodott és jobban csikizni kezdett. Úgy érzem, ha Taehyunggal való találkozásom előtt történt volna meg ez, most nagyon zavarban lennék, de valamiért mégsem vagyok. Minden esetre, le kellene állítanom, úgy érzem, ez így nem helyes.
- Neheh… kérlekh, hagyd abba… - már folyt a könnyem a nevetéstől, és ha jól hallom, a mögöttem ülőnek is.
- Nem - röhögött tovább rajtam. Még kapálóztam egy kicsit, mikor a terem ajtaja kicsapódott, és egy eléggé mérges Tae arca nézett vissza ránk. Én kővé dermedtem és Dyul is abbahagyta kínzásomat. - Nocsak, ki van itt. Üdv, alien - új barátomra néztem, aki gúnyos mosollyal nézte a nem túl boldog padtársamat.
- Jungkookért jöttem. Elég késő van, gondoltam, hazakísérem - meresztette rám dühös szemeit. - De úgy látom, jól elvagytok, szóval, nem is zavarnék - azzal a lendülettel fordult meg és vágta be az ajtót. Ezek ismerik egymást? Gondolom, nincsenek valami jóban.

Hogy elkerüljem a még kínosabb szituációt, felpattantam, és utána rohantam. Épp a lépcsőkhöz ért, mire kiáltásomra visszafordult, meglepetésemre már egyáltalán nem dühös, inkább szomorkás szemekkel.

6 Bangtan High School

Fenébe. Fenébe, fenébe, fenébe, fenébe! Ezt nem hiszem el! Taehyung feletettem fekszik az ágyamon, vészesen közel van az arcomhoz, egyedül vagyunk itthon és még… ringatózik is a csípőmön… Totálisan zavarban vagyok, és ezt palástolni sem tudom. Minél jobban elvörösödöm, ő annál szélesebben vigyorog. Valamit csinálni kéne, francba!
- Milyen engedékeny lettél. Azt sem tudom eldönteni, az arcodba áramlik több vér, vagy… - fogd már be, és szállj le rólam! Tényleg kezdek bepánikolni. Igaza van, valami alakul odalent, aminek jelen helyzetemben nem nagyon örülök. Rettenetesen zavarban vagyok, már csak azért is, mert kezeimet szép lassan lejjebb vezeti, majd rájuk térdel. Baljával az arcomat kezdi simogatni, míg a jobb kezével óvatosan hajamba markol. Továbbra is fülembe suttog elég perverz dolgokat, de alig tudok figyelni. Nem tudom, mit tervez velem a továbbiakban, de várom a lehetőséget, hogy lelökjem magamról.

Ujjai tincseimből vándorútra indulnak, de jelen helyzetben ez a legkisebb gondom. Már elég kemény vagyok ahhoz, hogy leplezni se tudjam. Biztosan érzi, nagyjából ugyanannyira fel van izgulva, mint én. Nem bírok leállni a remegéssel, nagyon jól csinálja. El se hiszem, hogy még nem csinált ilyet.

Kezének azonban hamar figyelmet kell szentelnem, mivel elég lenti szintre tévedt. Lassan végighúzta tenyerét felsőtestemen, ami egy erősebb remegést váltott ki belőlem. Kicsit a félelem miatt is, de főleg, mert még soha nem érintett ott senki. Pláne nem ilyen helyzetben. Szokatlan.

Ujjai már pólóm alját tűrték fel, hasfalamat simogatva. Kicsit hűvös a keze, a felhevült bőrömön érezve őket csak jobban kirázott a hideg. Jól esik, félreértés ne essék, de szeretném, ha befejezné. A nadrágomba fogok élvezni, ha tovább simogat. Ah, milyen hosszúak az ujjai…

Habár alig voltam magamnál, azt mégis meghallottam, hogy valaki bejött a házba. Anya vagy apa nem valószínű, talán a bátyám ugrott haza valami ennivalóért. Taehyung is meghallotta, így kicsit felemelkedett rólam hallgatózni. A léptek az én szobám felé jöttek. Kicsit elbizonytalanodott, a ringatózást és simogatást is abba hagyta. Itt az esélyem! Amennyire tudtam, felültem. Minden megmaradt erőmet összeszedve löktem le magamról. A kezeim elzsibbadtak és nagyon szaladgáló állapotban sem voltam, de ha netán bejön valaki, ne azt lássa, amit az előbb csináltunk.

Taehyung a padlón landolt, kisebb nyekkenéssel, ami egy olyan merevedéssel biztosan nem kellemes. Bocsi, haver, de nem szándékozom még kellemetlenebb helyzetbe hozni magam. Megérted, ugye?

Sejtésem beigazolódott, pár pillanattal később bátyám nyitott ránk boldogan. Szinte üvöltve köszönt, majd – az addigra már széken ülő – új „barátomra” pillantott. Kisebb zavartság ült ki arcára. Miután végigmérte új padtársamat, sejtelmes vigyorral fordult felém. Azt hiszem, kacsintott is.

Tae neki is bemutatkozott, majd a meghajlások után a testvérem felém fordult.
- Anya merre van?
- A barátnőivel ment el vásárolni. Hogyhogy máris itthon…?
- Ja, nyugi, csak kajálni jöttem haza. Remélem, nem zavartam meg semmit - á, ha tudnád…
- Nem, ne aggódj. Amúgy is menni készült - szúrós tekintettel néztem padtársamra, aki csalódott sóhajjal állt fel a székből, majd indult kifele.
- Nem kíséred ki? - kérdezte bátyám kíváncsian. Hát, azt kéne…
Lassan kiballagtam a cipőjét húzó Taehyunghoz, aki semmitmondó arccal felpillantott rám, majd ismét cipőjére nézve kötötte be azt. Felállt, szembe fordult velem, zsebre dugott kezekkel. Álltunk és néztük egymást.
- Gyere, kikísérlek - próbáltam továbbra is palástolni zavaromat. Még mindig fel vagyok kicsit aljazva, de azért próbálkozom. Mintha átlátna rajtam, ismét mosolyogni kezdett és követett az ajtóig.
Kiérve megint egymásra néztünk, továbbra se szólva semmit. Bal kezemmel a jobbik alkaromat simogattam, hogy nyugtassam magam, míg ő ismét végigvezette rajtam tekintetét. Nem bírtam ki, én is végignéztem.

Nincs kicsi, se túl nagy lába, viszont azért nem semmi izomzat van rajta. A nadrág és az egyenruha sokat takar, de biztos vagyok benne, hogy rendes, kidolgozott a teste, és nagyon jó az alakja. A bőre kicsit sötétebb, de selymesnek és puhának tűnik… Mindene, ami van, vonzó.

Pár másodpercig figyelhettem csak, de amint visszanéztem szemeibe, rájöttem, hogy már rég a tekintetemet keresi. Sejtelmes vigyorán látszott, tudja, mit gondolok a külsejéről. Hát, a szemei is varázslatosak… a telt, vöröses ajkai csábítóak, tagadhatatlanul makulátlan mindene. Hogy nézhet ki ilyen jól valaki?

- Tetszik? - hogy kérdezhet ilyet? Persze, hogy tetszik, és egyértelmű, hogy ezt nem fogom neki elmondani. Azaz, már megtettem nemrég a mosdóban, de azóta történt egy s más.
- Hát, akkor viszlát - gyorsan beszeleltem a kapun. Azaz, mentem volna, de visszarántott. Ezúttal az ajtó melletti betonkerítésnek tolt, de nem olyan erőszakosan, mint előtte. Most szinte simogatott.
- Hé, várj már. Ne rázz le ilyen gyorsan. Beszélni szeretnék veled.
- Én viszont be szeretnék menni a házba, szóval, ha megbocsájtasz… - megint elindultam, de felkaromat megfogva tolt vissza a falnak. Mélyen szemeimbe nézett. Ilyen közelről még nem figyeltem meg, de eszméletlenül szép szemei vannak. Annyi csillogás van bennük, mintha az eget nézném. Teljesen elvesztem bennük. Lassan közelebb hajolt, én pedig semmilyen ellenkezést nem produkáltam. Nem is akartam. Szerintem, már magamban eldöntöttem, hogy az első csókomat neki fogom adni. És ő most el fogja venni tőlem.

Keservesen lassan közelített, közben kicsit oldalra döntve a fejét, hogy orrunk ne akadályozzon minket. Ajkait alig észre vehetően megnyalta, emiatt én is késztetést éreztem. Hirtelen túl száraznak tűntek. Óvatosan végighúztam nyelvem számon, amit ő figyelemmel követett. Felbátorodva, gyorsabban közeledett, azonban, pár milliméterre tőlem megállt. Most, mire vár? Csinálja már! Még pár másodpercig nem mozdult, szerintem, várt egy visszajelzésre, miszerint mehet-e tovább. Hát, ha ez kell neki, megkapja.

A kis távolságot megszakítva tapadtam az ajkaira, amit egy elégedett mosollyal nyugtázott. Derekamat átölelve húzott magához közelebb, így már jócskán lankadásnak indult testrészeink ismét találkozhattak az anyagokon keresztül. Látva, hogy egyáltalán nem ellenkezek, elengedte a karomat. Átölelve nyakát húztam magamhoz még közelebb, amennyire csak lehetséges. Ha most abbahagyja, nagyon ki fogom nyírni.

Fogai közé vette alsó ajkam, majd erősen megszívva azt váltott ki belőlem egy kisebb nyögést. Nem tudom, a falhoz vagy Taehyunghoz préselődöm jobban, de az biztos, hogy mozdulni sem bírok. Átvette a csók felett az irányítást, amit egyáltalán nem is bánok. Így biztosabb vagyok abban, hogy mit hogyan kell csinálnom. Nyelvével bebocsátást kérve ejtettem lejjebb államat. Milyen forró… 

Izmos szerveink egymást kerülgették, egyre jobban feltüzelve minket. Nem is tudtam, hogy egy csók lehet ilyen intenzív. Néha-néha megszakítjuk nyelvcsatánkat, apróbb levegőket véve, sóhajtozva, majd ismét egymásra tapadunk. Azt hiszem, meg tudnám szokni ezt.

Hosszú percek teltek el, mire egy lágyabb tempót felvéve, ízlelgetve a másikat, lassan elválunk egymástól. Ködös tekintettel nézünk a másikra, lihegve, levegőért kapkodva, egymás csillogó szemeibe mélyedve. Még sosem volt ilyen csodás élményben részem. Homlokát enyémnek dönti, egy utolsó puszit lehel számra, majd elengedve derekamat, lép egyet hátrébb, továbbra is engem nézve. 

Én továbbra is a falnak dőlve állok. A forróság lassan elönti arcomat, így kezeimet oda kapva rejtem el. Ez olyan ciki. Egyet lépve felém fogja meg csuklóimat, hogy elemelve onnan, fülemhez hajoljon.
- Találkozunk a suliban, Kookie - bár nem látom, érzem, hogy mosolyog. Nagyon boldog vagyok most, így én is vigyorra húzom a szám. Még élvezném a közelségét, ha bátyám nem kiabálna ki, hogy élek-e még. A varázslatos pillanatot megzavarva hunyom be a szemem, amíg Taehyung elenged, majd elhajolva tőlem, zsebre dugott kezekkel indul meg egy irányba. Amit látószögemen kívül esik, a fal mentén lecsúszok a földre, arcomat tenyereimbe temetve, felhúzott térdekkel.

Ez… varázslatos volt…

5 Bangtan High School

- Én még nem voltam fiúval. Fogalmam sincs, milyen ez. Csak kíváncsivá tettél - mondja ezt egy kicsit szomorkásan. Jesszus, még a végén én fogom őt megsajnálni. - Nem tudom, komolyan tudnám-e venni annyira, mint egy heteró kapcsolatot.
- Értem… - kezemet lassan leeresztem orrom elől, tartva a már vértől átázott zsebkendőt. Ma már sokadik kínos, megtörhetetlen csend uralkodik el felettünk. Kicsit összetörve érzem most magam. Most erre, mit mondjak? - Ne haragudj, de én komoly kapcsolatot keresek. Szóval, ha ki is szeretnéd próbálni fiúval, nem én vagyok a te embered. Remélem, megérted - erre felkapta a fejét, értetlenül nézve rám.
- Félreértesz. Nekem sem felel meg bárki, ezt szögezzük le - egyre jobban összezavar. Át akar verni?

Felkelek az ágyról, hogy lemoshassam a vért az arcomról. Az orrom már nem vérzik, de a környéke még elég véres. Szótlanul elhagyom a szobát, abban is reménykedve, hogy elgondolkozik, mit mondjon, mert így nem értem, mit akar.

Belépek a fürdőszobába, majd mikor meglátom az arcomat, elszörnyedek. Nem is tudtam, hogy ennyi vérem van. Gyorsan bevizezem az érintett részeket, miután nyakkendőmet és felsőmet leveszem. Így nem fogja be őket a rájuk csöppenő piros, már-már száradásnak indult folyadék. Így viszont felül csak egy fehér ing védi a felsőtestemet, azt se lenne jó befoltozni. Mikor végeztem, megtöröltem arcomat, és visszasiettem a szobámba. Taehyung állva várt, összefont karokkal a szoba közepén. Gondolom, járkált érkezésem előtt.

- Csukd be az ajtót - közli ezt mély, csábító hangján. A hangsúlya mégis tekintélyt parancsol. Értetlenül állok a még nyitott ajtó mellett. Minek csukjam be? Amúgy sincs itthon senki, a bátyám egyetemen, apukám későn jön haza és anya elment a barátnőivel vásárolgatni. Semmittevésemet látva, azonnal megindul, majd fél méterrel előttem megáll. Derekamnál fogva húz magához teljesen, én meg a döbbenettől moccanni sem tudok. Most mi van? Amint arrébb tessékelt, becsukta mögöttem az ajtót, engem meg neki lökött. Két kezét azonnal érzem csuklóimon, amiket fejem mellé kényszerít, vészesen közel hajolva arcomhoz. - Mondtam, hogy csukd be.
Nagyokat pislogok, szemeibe nézve, mozgásra bírva kezeimet. Kapálózni kezdek, rángatom a karjaimat, de egyre erősebben szorítja azt a mögöttem lévő falapnak. Eközben, lábaimra is rálép, még közelebb hajolva. Alig pár centi választja el az orrunkat. Mit csinál már megint? Megfejthetetlen ez a srác, komolyan. Még akár tetszene is a helyzet, ha nem tudnám, hogy csak szórakozik.
- Mi van már? - kérdezem kicsit idegesen, oldalra fordítva a fejemet. Rögtön meg is bánom, mivel azonnal fülemhez hajol, hogy szinte rám lehelje szavait.
- Megpróbállak elcsábítani - MIT MONDOTT?
- Tessék? Na, hagyjál békén! - erősebben próbáltam lelökni magamról. Fogalmam sincs, hogyan, de sikerült egy lépéssel hátrébb küldenem. Kezeimet továbbra is tartotta, bár már nem szorította az ajtónak. Kihasználva, hogy lábam szabad, megpróbáltam megrúgni. Sikerült is a hasát eltalálnom, de, mint aki meg sem érezte, két kezemet egybe fogta, majd szabad kezével megragadta hasán „pihenő” lábamat. Nagy lendülettel fordított kettőnkön, egyenesen az ágyamra döntött, fölém tartva karjaimat a csuklómnál, lábamat továbbra is fogva. Úr isten, mi lesz ebből… - Eressz el, de azonnal! Mégis… mit… - mondatom közben hirtelen hajolt nevetségesen közel. Nem is volt időm felfogni, mit akar. Homlokunkat összeérintette, majd lábamat tartó keze egyre följebb vándorolt. Már belső combomat simogatta, ami elég érzékeny terület, enyhén meg is remegtem, a hideg is kirázott. Rám mászott a saját szobámban, és még tapogat is. Most erre, mit kéne reagálnom?

Elvörösödve próbálok ellenkezni, de elengedve lábamat, gyakorlatilag rám ül, teljes súlyával. Nem tudok ellenkezni. Nem is vagyok biztos benne, hogy akarok-e egyáltalán, mert tényleg tetszik, amit csinál. Mióta megláttam, bennem van egy érzés, ami nem akar elmúlni. Egy érzés, amit még nem éreztem és egyre erősebb. Szeretném, ha folytatná, ha kényeztetne, de nekem is van becsületem. Tudom, hogy csak játszik és a félelem is bennem van. Még csak most ismertem meg. Nem jó ötlet egy idegennel ilyet csinálni, vagy egyáltalán megengedni, hogy hasonlókat csináljon.

Még nem adva fel a küzdelmet, ficánkolok alatta, amennyire engedte. Tényleg baromi erős, pedig nem tűnik annak. Egy keze mégsem elég, hogy az enyémeket tartsa. Mielőtt azonban kihúzhatnám bal karom, másik kezével azt fogja le, végleg elvéve minden lehetőséget tőlem.  Kezdek félni. Nagyon.
- Nem akarlak bántani. Tiszteletben tartom, hogy még nem akarod. Nem erőszakollak meg - jó, kedves Taehyung, de akkor mi a francot csinálsz? - Én csak kényeztetni akarlak. Hogy meglásd, milyen jó lenne velem - szórakozik velem. Ez a barom, komolyan…
- Én semmit nem akarok tőled! Menj innen, azonnal! - meredek rá villámokat szóró szemekkel, de, mint aki észre sem veszi, lejjebb csúszik a csípőmön, elérve a… legkényesebb pontomat. Akaratlanul is megremegek, kisebb nyögést hallatva. Én még nem érzem magam kifejezetten keménynek, de úgy érzem, ő kezdi már ráhangolni magát valami akcióra.
- Biztos azt szeretnéd, ha mennék? Én elmegyek, ha szépen kérsz, de akár el is foglalhatjuk magunkat - perverz mosolyra húzta ajkait, majd lehajolva hozzám, nyakamat kezdi csókolgatni. Ez nagyon kellemes érzés, de… én még mindig félek. Ilyesmikre nem állok készen.

Amint ezt kimondtam a fejemben, Taehyung egy fülem alatti részre szívott, ami abszolút váratlan volt, és egyáltalán nem kellemetlen. Az érzésre halkabb nyögést hallattam. Úgy érzem, odalent kezd alakulni valami, aminek egyáltalán nem örülök. Lágyan ringatózni kezdett rajtam, én meg egyre jobban remegtem, sóhajtozva alatta. Mit tesz velem… Kezdek szűkülni alsótájt.
- Mit gondolsz, mennem kéne? - fülembe suttogja szavait, amitől rajtam megint átfut egy kellemes borzongás. - Csak mert, szerintem, élvezed.

4 Bangtan High School

- Taehyung… - kíváncsian rám nézett. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy jó ötlet-e egyáltalán rákérdezni a dologra. De nem bírom, túl kíváncsi vagyok. - Miért csináltad azt, a mosdóban? - kérdésemre értetlen, pár pillanattal később zavart arckifejezést vágott. Szerintem, örült volna, ha soha nem hozom fel a témát.

- Ebbe inkább ne menjünk bele - a hangjából ítélve tényleg nem szeretné megosztani velem a dolgot. Már pedig kiszedem belőle.

- Csak szórakoztál? Vagy volt valami célod? - próbáltam hatni rá a hangsúlyommal és az állandó bámulással, de szerintem nem vette észre. Magában rágódott, elmondja-e vajon, vagy tartsa meg magának. Ne kelljen már harapófogóval kiszednem belőle.

- Jungkook, nem akarlak megbántani, és azt sem szeretném, hogy félreértsd… - összeráncolt szemöldökkel gondolkozom, hogy ugyan, mit érthetnék félre? Miért nem mondja el? Miért csókolt meg majdnem? Valami oka biztosan van. Lassan elképzelni sem tudom, mi lehet az.

- Ha nem mondod el, biztos, hogy félreértem - mit mondjak még, hogy kibökje?

- Nem vagyok meleg vagy ilyesmi, érd be ennyivel - mi? Ennyit mond? Ezt eddig is gondoltam. Bár, lehet, mélyen belül azért reménykedtem…

- Akkor pláne nem értem, hogy miért csináltad. Tartozol egy magyarázattal. Mi a francért nem tudod kinyögni? - már nagyon kezdek ideges lenni. Még a végén könyörögnöm kell a válaszáért.

Még egy egyperces néma csend és önvívódás következett, közben meg elértünk a házunkig. Én reflexszerűen álltam meg a barna kiskapunál. Taehyung még pár lépéssel tovább sétált, mire realizálta, hogy már nem cammogok mellette. Forgolódott, majd visszasétált, amint észrevette, hol vagyok. Nem értette, miért állok ott, de miután előkaptam a kulcsomat és az ajtó kilincsére emeltem a kezemet, elkerekedett szemekkel meredt rám.

- Te itt laksz? - értetlenkedett. Bólintottam, mire zavart arcát ismét egy vigyor takarta. - Én itt lakom a szomszéd utcában. Micsoda véletlen. Nem csak padtársak vagyunk, de majdhogynem szomszédok is! - boldog arcát látva kicsit én is elmosolyodtam. Elképesztő ez a srác. Mindig, minden helyzetben mosolyog.

- Ne tereld a témát - váltottam át komolyra a hangsúlyt. - Miért olyan lehetetlen elmondani, miért akartál megcsókolni? - a mondat elejénél még dühös voltam, a vége felé viszont elszomorodtam. Csak mondja már el, így olyan, mintha én lennék a hibás a semmiért. Hisz… nem is történt semmi.

- Kookie - nahát. Még Taehyung is lehet szomorú néha. Mintha csak cserélgetnénk a hangulatainkat, komolyra váltott. Nocsak, tényleg elmondja? - Én…

Épp, hogy elkezdte a mondatot, a kapu kicsapódott mellettem, és egyenesen arcon vágott. A hirtelen fájdalomtól hátrahőköltem. Az ajtó főleg az orromat érte, és ha ez még nem lenne elég, vérzésnek is indult. Nagyon fáj, a fenébe!

- Nahát, Kook, te már itthon? - lépett ki a kapun boldogan anyukám. Amilyen örömmel lépett elém széttárt, ölelésre váró karokkal, olyan szinten sápadt el vérző arcom látványától. - Úristen! Ez miattam van? Drágám, annyira sajnálom! Te jó ég, gyere be gyorsan, máris kezeljük! - átkarolt, majd 180 fokos fordulatot tett velem. Éppen indult volna be, mikor szembe találkozott újdonsült barátom lényével, aki kicsit sokkosan, mégis mosollyal arcán hajolt meg anyukámnak. - Hát te?

- Kim Taehyung, a fia osztálytársa vagyok. Örvendek a találkozásnak, hölgyem - ahhhhha… Szóval, ilyen egy illedelmes Taehyung. Még kezet is csókolt anyámnak. Komolyan, ez lehetséges?  Ráadásul, anyu még irult-pirult is magában, közben betessékelte ezt a földönkívülit. Hány személyisége lehet még?

- Szóval, kedves Tae. Szabad így becéznem téged? - bólintás. - Épp elkezdtél nekem mesélni valamit, mielőtt elég durva módon félbeszakítottak - mondtam, az ágyamon ülve, egy zsepit az orromhoz szorítva, szembe fordulva a lénnyel, aki talán egy alien. Lehetséges, hogy ezen a Földön minden emberi lény el legyen ájulva a kinézetétől?

- Igen, nos… - kezdett bele, máris kevésbé tartva az eddig amúgy sem létező szemkontaktust. - Mielőtt belekezdenék, ígérd meg, hogy nem utálsz meg, vagy ilyesmi… - mégis miféle olyan indoka lehet, ami miatt megutálnám? Húgfétises, akire t'án hasonlítok? A volt szerelmére emlékeztetem? Vagy mi?

- Rendben, megígérem, csak mondd már! - türelmetlenül pattogtam az ágyamon ülve, míg beszélgetőpartnerem a forgó székemen ülve tördelte az ujjait. Ezúttal csak fél perc csend volt, majd végre valahára megszólalt.

- Hát… ami azt illeti, eddig mindig lányok vettek körül. Szép, csinos lányok - most ezzel mire akar kilyukadni? Könyörgöm! Bökd már ki! - És… én… hát…

- Csak mond már, a francba! Megígértem, hogy nem utállak meg, szóval nincs visszaút, mondjad! - idegesen keresem a tekintetét, nem sokáig, mivel hamar rám is néz. Még pár másodperc szünet után, újra nekikezd.

- Voltam már ÚGY lánnyal. Nem mondom, hogy meguntam őket, heteró vagyok. Te vagy az első, aki fiúként, nem irigykedve nézett rám, hanem pont úgy, mint a lányok, akiket könnyen be tudok fűzni - TESSÉK? Ez lenne a fú de nagy indok?

- És? - kezdem kapizsgálni a dolgot. Látszik rajta, remélte, nem kell folytatnia, mert így is értem. Sajnos, ki kell mondatnom vele, különben tényleg félreérthetem. Csak reménykedem, hogy nem azt akarja mondani, amire gondolok.

- Eszembe ötlött, hogy milyen is lenne egy fiúval… veled - lehajtotta a fejét, én meg egy percre kővé dermedtem. Eszméletlen, végtelennek tűnő kínos csend uralkodott a szobában, amit egyikünk sem tudott mivel megtörni. Gondolom, azt várta, hogy kiakadjak. Erre tényleg nem számítottam.

- Szóval… - megunva a csendet, én is elkezdtem beszélni. - Megpróbáltál felszedni, hogy kipróbálhasd velem, aztán jól otthagytál volna? - kérdeztem, meglepően nyugodt hanglejtéssel. Tévedés ne essék, szörnyen dühös vagyok, szétvet az ideg, de… Mégsem haragszom annyira, mint azt elvárnám magamtól.

- Nem! Azaz… nem hagytalak volna ott. Azért nekem is van szívem. Nem egyéjszakázok senkivel, mindenkinek adok esélyt a közös jövőre.

- Még nekem is? Tudod, a melegeknél máshogy mennek a dolgok - most kezdem csak érezni, mennyire megbántott az imént. Mélyen belül azért reménykedtem, hogy szerelem első látásra történt, vagy bármi ilyesmi, aminek köze van az irántam intézett érzéseihez. Nem csak a kíváncsiság, hogy milyen lehet… nem is pont velem, hanem átlagosan egy fiúval. Ha egy másikat látott volna így érdeklődni iránta, vele is ezt csinálta volna. - Nem hiszem, hogy ezt komolyan vennéd.

(Halihó, mindenki! Sajnálom, hogy kicsit később jött a rész, elmaradt az utolsó két órám a suliban, és a nővéremmel közös programot szerveztünk. Később értem haza.. >< Örülök, hogy ennyien érdeklődtök a fici iránt facebookon! Jól esik a sok pozitív, kedves komment! Továbbra is igyekszem a részekkel! <3 )