15 Bangtan High School

Nehezen ugyan, de ülő helyzetbe tornázom magam, hogy az éjjeliszekrényemen ugráló ébresztőórát lecsaphassam a fenébe. Utálom a hétfő reggeleket, nagyon is! Ráadásul, végre összejöttem - vagy mi - Taehyunggal, de most Heajunggal kell foglalkoznunk. Abban ez viszont előnyös, hogy nem esünk egymásnak az osztályban. Nemrég kezdődött a suli, senki nem ismeri az identitásomat igazoló titkot sem, miszerint Kim Taehyung a párom. Ha egymásnak esnénk, vagy csak bármi félreérthető dolgot csinálnánk, az biztosan pletykákat szülne… Igen, Tae elég népszerű a lányok körében, nem csodálom. Ő viszont már az enyém, haha!

Abszolút kedvetlenül, végül felállok, hogy reggeli rutinjaimat elvégezzem, és a sulinak nevezett börtönbe induljak. Annyi felesleges tantárgy, felesleges óra, felesleges idő… De legalább nem vagyok egyedül.

Miután gyorsan lezuhanyoztam és egyenruhámat is magamra szenvedtem, táskámat vállamra dobva indultam a földszintre, hogy egy kenyeret és almát kikapva rohanjak is, hogy el ne késsek. A szüleim korán dolgozni mentek, a bátyám sincs itthon, szóval bezártam a kaput, és el is indultam. Nem számítottam útitársakra.  
- Szia, Süti! - hallom meg magam mögött az idegesítő hangot, amit jelenleg a hátam közepére sem kívánok. Végül magamra erőltetve a szokásos mosolyomat pördülök meg tengelyem körül, visszaintve Dyulnak.  
- Szia! Hogy telik a hétfő? - kérdem, ezer wattos mosollyal ajkaimon. Tudat alatt azért mégis felvillanyoz a gondolat, vagy jobban mondva a remény, miszerint nemsokára Hea-val fog suliba járkálni, nem velem. 
- Most, hogy látlak, ezerszer jobban - mosolyodik el, mire legszívesebben megforgatnám a szemeimet, de nem teszem. - Indulhatunk? Nem kéne elkésnünk, és… Jungkook - néz hirtelen számra, amitől kicsit megijedek. Hozzám ne érjen, vagy kitekerem a kezét. - Morzsás a szád széle - nyúl arcom felé, mire automatikusan térek ki előle, majd törlöm le a számat, amin mellesleg nem érzékeltem semmilyen ételt. Ennek elment az esze? 
- Tényleg? Észre sem vettem, köszi, hogy szóltál - vigyorgok rá diadalittasan, mire megemeli szemöldökét. Hozzám aztán nem nyúlsz.

Lassan megindulunk a suli felé, de az út nem telik valami kellemesen. Végig beszél, mindenféle hülyeséget felhoz, amihez hozzászólni sem tudok. Egy idő után azt is szóvá teszi, milyen kis hallgatag vagyok. Erre csak annyit mondok, csak a hétfő reggel miatt, mire röhögve átkarolja a vállamat. Egész gerincemen végigfut a hideg. Így lépünk be végül az osztályterembe is, ahol Taehyung láthatóan már meg is kezdte az akciót. Hea Tae padjára támaszkodik, aki előtte áll, lazán zsebre dugott kezekkel, láthatóan minden figyelmét a lánynak szentelve. Ha nem tudnék a tervről, én is elhinném, hogy nagyban fűzi a csajt, aki szintén nem semmin színészkedik. A fürtjeit csavargatja, végignézve Taehyung egész lényén, állandóan felvihogva, néha-néha meg is csapkodva szerelmem vállát. Dyul csak áll és nézi őket, még mindig engem karolva, ami kezd rettenetesen idegesíteni. Lassan felém fordítja tekintetét, mire megpróbálom a lehető legelképedtebb arccal bámulni a két flörtölgető személyt.  
- Te is látod, amit én? - kérdezi halkan. Hangján szinte értődik, hogy csöppet elmosolyodik, ami nem jó jel. 
- Igen - bólintok egyet zavartan. Nem azért, de tényleg zavarba hoz, hogy ilyen közel van. Nem jó értelemben. 
- Te tudtál erről? - szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy felhúzza egyik szemöldökét, lyukat égetve arcomba. Nem, nem nézek rá, annyira jó színész nem vagyok, egyből leesne neki a tantusz. 
- Nem - hunyom le szemeimet önkénytelenül is. Zavar, hogy bámul, hagyjon már békén! 
- Értem - vigyorodik el gúnyosan. Ez nagyon nem jó jel. Nem velem kéne most foglalkoznia, szét kéne vesse az ideg, amiért rossz személyt próbál becserkészni. Ehelyett, lágyan megveregeti a vállamat, majd elsétál a padjához, onnan meredve néha rám, néha Heajungra. Most vacillál, vagy felméri a helyzetet?

Végül, a csengő ment meg attól, hogy itt álljak egész nap, mert nem tudok mit csinálni. Hea visszasétál a helyére, én meg leülök Tae mellé, aki úgy tesz, mintha nem vette volna észre, hogy bejöttünk. Odacsúsztat elém egy cetlit, amit rejtegetve Dyul mindent látó szemei elől, elolvasok. A papíron az áll: „Show Time”. Ez… olyan Taehyungos. 

- Nem, semmi ilyesmiről nincs szó! Félreérted - mondja, kicsit hangosabban, hogy Dong-yul is biztosan meghallja. Ja, már kezdjük is? 
- Akkor, magyarázd meg, kérlek - fújtatok, amennyire tudok. Elképesztő, Taehyungnak ez mennyivel jobban megy. 
- Nem tudom… én… - tetteti a bizonytalant. Ekkor lép be a tanár, ami miatt mindenki feláll, hogy a szokásos jelentés meg miegymás után elkezdődhessen az óra.  
- Ezt majd még megbeszéljük - suttogom hangosan, hogy azért hallatszódjon, de úgy tűnjön, mintha nem akarnám, hogy más is meghallja. Előre hajolva vetek egy mérges pillantást Hea-ra, aki hirtelen ezt nem tudja mire vélni, de bal szememmel kacsintok egyet, hogy megértse, valójában nem haragszom rá. Végre, valami izgalmas is történik a suliban. Remélem azért, összejön.

Már ebédszünetre csöngettek, mikor Dong-yul padomra csap, mire összerezzenek. Felnézek rá, mire széles mosollyal tekint le rám, elszántan csillogó szemekkel. 
- Süti, menjünk, együnk valamit! - ránt fel székemből pofátlanul, majd csuklómnál fogva húz ki a teremből. És pont most nincs bent Tae. Lehet, hogy Dyul csak arra várt, hogy egyedül legyek?

Lemegyünk a lépcsőn, az addig oké… De miért haladunk el az ebédlő előtt? Hol akar ez kajálni? Már épp kezdenék ellenkezni, mire gyakorlatilag berúgja a tesi szertár ajtaját, engem kíméletlenül belök rajta, majd maga mögött becsukva az ajtót hallom, ahogy kattan a zár. Szinte azonnal elönti fejemet a pánik. Erősebb nálam, ráadásul a diákok most tuti nem jönnek erre, szóval kiabálni nem tudnék. De egyébként is, mi ez az egész? 
- M-Mit… - kezdenék bele remegő hanggal, de nem tudom befejezni. Felém lép kettőt, majd két vállamat megmarkolva tol neki a falnak, mire nyekkenek egyet, kezeimet övéire emelve. Nagyon nem tetszik ez nekem. 
- Mi ez az egész, Süti? Taehyung és közted? - kérdezi, végig arcomat vizslatva, mire nyelnem kell. Kezdek félni. 
- H-hogy érted? A padtársam, és barátok vagyu- 
- Ne gyere nekem ezzel! - emeli meg csöppet a hangját, mire azonnal kifut minden vér az arcomból. Látva, mennyire ledermedtem, enyhít szorításán és hangszínét is lágyabbra veszi. - Jungkook, nem vagyok vak. Ti jártok? - kérdezi, mélyen szemeimbe nézve, mire kiráz a hideg. 
- Nem… elméletileg nem - mondom meg neki az igazat. 
- És gyakorlatilag? - emeli meg szemöldökét, vérfagyasztó mosolyt húzva kiszáradt ajkaira. Nem merek megszólalni. Elemelem róla tekintetem és a földet kezdem pásztázni, reménykedve benne, hogy nem kell válaszolnom. Eltelik egy kis idő, mire talán felfogja, én bizony nem mondok semmit. - Akkor… szabad ilyet tennem? - kérdezi ridegen, majd semminemű figyelmeztetés nélkül hajol nyakamhoz, hogy végignyaljon rajta. Megugrom, majd vadul ellenkeznék, de mindkét csuklómat a fejem mellé szegezi a falnak, hogy mozdulni se bírjak. Egész testemen végigfut az undor, amint eljut a tudatomig, hogy mit csinált velem éppen, és valószínűleg mit tervez tenni a továbbiakban. Perverzül rám vigyorog reakcióm láttán, mire csak még jobban kiráz a hideg. - Tényleg ennyire undorító vagyok a szemedben? - néz rám, tettetett szomorúsággal. Ez az ember maga a megtestesült gonosz. 
- Még annál is, mint hiszed - szinte köpöm arcába szavaim, tovább rángatva magam, de ez a tevékenységem valószínűleg zavarja annyira, hogy rögtön visszahajoljon, majd megharapjon. A váratlan fájdalom hatására felszisszenek. Hányingerem van. 
- Kár. Nagyon kár, Süti - hajtja homlokát nyakhajlatomba, lágy szavakkal illetve. Nem mozdulok, azt hiszem, rosszul hallottam. Most, mintha őszinte lett volna. 
- Miért is? - kérdezem fintorogva, jobban a falnak préselődve, hátha beszippant magába a tégla. De nem fog. 
- Mert… én tényleg… - mondandóját megszakítja a kilincs zörgése, mire mindketten az ajtó irányába meredünk. Hallunk kintről hangokat, de nem lehet érteni, mit mondanak.

Dyul - végre valahára - elenged, én pedig csuklómhoz kapva nézek rá megvető, szikrákat szóró szemekkel, amik abban a pillanatban meglágyulnak, amint meglátom szomorú, ténylegesen őszintének tűnő, megbánástól csillogó íriszeit. Még sosem láttam ilyennek.