2 Bangtan High School

Magányosan botorkáltam a folyosókon, feltérképezve az eddig ismeretlen épületet. A gondolataim nem tudtak elszakadni a srácról. A szemeiről, amik egyfolytában engem pásztáztak. A hangjáról, ami olyan hatást váltott ki belőlem, mint azelőtt senkié. Talán… ő lenne az, akire vártam?

Jaj, ugyan már, hiszen egyértelmű, hogy még csak nem is meleg! Népszerű a lányoknál, okos és felelősségteljes, nyilvánvaló, hogy már barátnője is van! Hogy ne lenne neki? Csak álltatom magam.

A csengő zökkentett ki gondolataimból. Felkaptam a fejem és gyorsan visszasiettem a tanterembe. 

Beérve, már mindenki bent volt az ezelőtt szinte üres tanteremben, kivéve a tanárt. Úgy néz ki, a jobb oldalamon egy lány fog ülni. Amint leültem, Taehyung felnézett a füzetéből.
- Szétnéztél? - kérdezte vigyorogva. Valami volt a tekintetében, nem is tudom… Alig tudtam állni a pillantását. Ezen az sem igazán segített, hogy nem csak a szemembe nézett, egész lényemen átfuttatta íriszeit, majd jót mosolygott magában. Egyre jobban zavarba jövök a közelében.
- Igen, nagyon szép épület - mosolyogtam rá, hátha nem veszi észre, mennyire zavarba hoz azzal, hogy egyáltalán rám néz. Úgy tűnt, tovább szeretne társalogni velem, de a mellettem ülő lány elég magas hangon megzavarta a nagyon izgalmas beszélgetésünket.
- Jaj, de szupi, egy helyes fiú fog mellettem ülni! Örvendek, Baekyoul vagyok! - nyújtotta felém hosszú, műkörmös kezét, amit őszintén szólva, nem volt sok kedvem megfogni.
- Örvendek, én Jungkook - próbáltam rámosolyogni, de csak egy fél görbületet tudtam arcomra erőltetni. Semmi kedvem mellette ülni. Mostantól egy évig a nyakamon lesz. Nagyszerű.
- Ami azt illeti, Baekyoul, Jungkookkal már megbeszéltük, hogy egymás mellé ülünk. Vagy ő cserél helyet Heajunggal, vagy én veled. Melyik legyen? - Tae hirtelen közénk fúrta magát, és negédesen a lányra mosolygott, aki rögtön dadogni kezdett. Szóval, tényleg ilyen hatást kelt a lányoknál.

Végül, Taehyung bal oldalára költöztem, a terem közepére az első sorba. Utálok itt ülni, de jobb, mintha a liba mellett kellene ücsörésznem minden nap minden percében. Taehyung nem nagyon beszélt, inkább csak írogatott magában. Nem mertem megkérdezni, miért segített, de a kíváncsiság győzött.
- Miért ültettél ide? - kérdeztem. Meglepetten nézett rám, kicsit talán csalódott arckifejezéssel. - Nem mintha nem szívesen ülnék melléd, csak érdekelne, miért szeretnéd, ha én ülnék melletted. Nem vagyok valami jó társaság, előre szólok - mosolyogtam rá. Ismét elvigyorodott, majd egész testével felém fordulva könyökölt a padjára.
- Szimpatikus vagy. Szerintem jóban lennénk. Inkább mellettem ülj, mint egy olyan lány mellett, aki éjjel-nappal pasizik, és nem érdemel meg téged - a mondata végénél összeráncoltam a szemöldökömet. Épp rákérdeztem volna, hogy ez most mit jelentsen, mikor az osztályfőnök (ki tudja, mikor) bejött, és lecsapta a könyveit az asztalra.
- Üdv, 1-3. Én vagyok az osztályfőnök és az irodalom tanár, Jung Hoseok.

Már sokadik órán voltunk túl, de szinte egyáltalán nem figyeltem. Nem azért, mert nem érdekelt az anyag, csak Taehyung lekötötte a figyelmem. Vagy én az övét, mert szinte minden percben rám nézett. Nem tudom, mi van vele, de ha úgy veszi észre, nem látom, hogy figyel, akkor megállás nélkül bámul. Lehet, elértem nála valamit?

Az egyik szünetben elmentem a mosdóba. Miután ott dolgomat végeztem, a tükör felé fordultam, és már csak azért is leellenőriztem, nincs-e valami zavaró az arcomon, amit meg lehet bámulni. Nézegettem az államat, a hajamat, a szememet, az egész arcomat, de tényleg nem volt semmi figyelemre méltó. Én komolyan nem értem. Kizárt, hogy meleg legyen, kizárt, hogy tetszem neki és kizárt, hogy ok nélkül bámuljon!

- Te meg mit csinálsz? - ijedtemben ugrottam egyet, majd a tükörben megpillantottam padtársam mosolygó alakját. A falnak dőlt oldalasan, majd elrugaszkodva tőle, lassú, kimért léptekkel mellém állt, végig a szemeimbe nézve a tükrön keresztül. Mikor mellém ért, átkarolta a nyakam. Azaz azt hittem, átkarolja, de e helyett vállaim fölött átnyúlva fogta meg államat, és a tükörben nézegette az arcomat a lehető legtöbb szemszögből. Mi a fenét csinál?
- Na, és te, mit…
- Makulátlan. Nem tudom, miért nézegeted magad ennyire, de szerintem nincs semmi baja az arcodnak - mondta, halál komoly arccal, a végén kicsit elmosolyodva. Most komolyan, kérdezzek rá, miért bámult egész nap? Ennél jobb lehetőségem úgy sem lesz. De, ha megkérdezem, lehet, bunkónak fog tartani. Vagy nem is tudom… Most mit csináljak?- Milyen szótlan lettél - vigyorodott el. Arca azonban hamar komolyabbá vált. Közelebb lépett hozzám, másik karjával átölelve, arcát az enyém mellé emelve. Az ajkai súrolták a fülemet. Ennyi kellett ahhoz, hogy az összes vér az arcomba fusson, és végre megpróbáljam lekaparni magamról. Összeszorított szemekkel, kezeimet az engem ölelő karjára nyomtam, és próbáltam leszedni, de egyre szorosabban ölelt. - Most pedig harcias vagy. Mik ezek a hangulatváltozások?- szinte sóhajtotta a szavakat a fülembe. Fejemet továbbra is tartotta államnál, nem is tudtam elfordítani. - Hadd kérdezzek valamit, Jungkook - suttogta a fülembe erotikusan, amitől megremegtem. Mit tesz velem ez a srác? - Te… lehetséges, hogy… meleg vagy? - kérdésére kipattantak a szemeim, és a tükrön keresztül meredtem rá ijedten. Csőbe akar húzni? Ha az igazat mondom, mindenképp rosszul járok. Lehet, hogy a vallomás után szalad is, és szétkürtöli az iskolában. De az is lehet, hogy ő is meleg, és… Ugyan, ez biztosan nem. Akkor marad a korábbi lehetőség.
- N… nem, dehogy is - mentegetőztem. A hangom remegett, az arcom rákvörös színekben pompázott, és mindennek tetejében, még magamat sem tudtam meggyőzni a korábbi mondatommal.
- Elég sokáig hezitáltál. Nem győztél meg - mosolygott, végig engem nézve, majd óvatosan megnyalta a fülemet. Nem bírtam, eleresztettem egy reszketeg sóhajt. Kővé dermedtem. Taehyung kuncogott, majd elengedett. Rémülten fordultam felé, könyörgő pillantásokkal illetve őt. Ha ezt most elmondja valakinek, nekem végem.
- Kérlek, ne mondd meg senkinek. Ha elmondod, pokollá teszed az életem - már a sírógörcs kerülgetett. Taehyung semmitmondó arccal vizslatott engem. Állhattunk ott szótlanul egymással szemben körülbelül egy percig, mikor végre valahára megszólalt:
- Nem azért kérdeztem ezt, mert rossz szándékok vezérelnek. Csak kíváncsi voltam, jól vettem-e a jeleket - nyugtató mosoly terült el az arcán pillanatok alatt, ami egy kicsit engem is megnyugtatott. Hányféle mosolya van neki? Megszámolni sem tudom. De várjunk…
- Miféle jeleket? - értetlenkedtem. Nem emlékszem, hogy bármiféle jelet küldtem volna.
- Jaj, ne szórakozz már! Lerí rólad, hogy nem a lányok felé hajlasz. Baekyoul talán a legszebb lány az osztályban, még ha a személyisége nem is a legjobb, minden srác lesi a kívánságát. Te meg még a kezét sem akartad megfogni - most, hogy mondja, férfi szemmel tényleg nem néz ki rosszul. De nem épp az esetem… - Nem mertél bejönni a terembe, a tekintetemtől megmoccanni se mertél, a közelemben mindig el vagy vörösödve. Soroljam még? - egy kicsit megdöbbentem. Eddig bele se gondoltam, de ez tényleg így van! Hogy én mekkora barom vagyok…
- De… téged nem zavar? - lehajtottam a fejem, mintha a cipőorrom sokkal, de érdekesebb volna, mint a vele való beszélgetés.
- Ha zavarna, hagytam volna, hogy amellett a lány mellett ülj, és most nem is lennék itt - erre a kijelentésére felkaptam a fejem, de amint megláttam komoly arckifejezését, vissza is ejtettem. Miért néz így rám? Nem értem ezt a helyzetet. Miért mond ilyeneket? Hogy érti mindazt, amit mond? Nem értem, abszolút nem értem. - Nézz rám, ha hozzád beszélek - előttem termett, kezét az állam alá vezette, és felemelve a fejem elérte, hogy a szemébe nézzek. Nem tudok kiolvasni belőle semmit. Nincs megzavarodva, pontosan tudja, mit akar csinálni. Én viszont nem tudom, halvány gőzöm nincs arról, mi a fenét csinál. De nem is ellenkezek, kíváncsivá tett - Kedvelsz engem, Kookie? - elkerekedett szemekkel néztem íriszeibe, amikben, mintha remény csillogott volna. Erre most mit válaszoljak? „Marhára tetszik a külsőd”? Jó, miért is ne, úgyis látja, ha hazudok. Mit veszíthetek.
- Tetszik a külsőd - mondtam nemes egyszerűséggel. Nagyokat pislogott, majd nevetni kezdett. Egyre kényelmetlenebb ez a helyzet.
- Végre az igazat mondod - nevetett. Ismét komolyabbra véve ábrázatát, maga és a mosdókagyló közé zárt, államat továbbra is tartva, egész testével hozzám simulva. Ha eddig nem is voltam vörös, most már egészen biztosan. Kezeimet mellkasára emelve próbáltam eltolni, de egyre közelebb hajolt. Hogy lehet ilyen erős? Én se vagyok egyenlő egy fűszál erejével azért, de ő még nálam is erősebb. Már-már azt hittem, megcsókol, de pár centivel arcom előtt megállt, sármos mosolyra húzta ajkait, és mély hangon megszólalt: - Olyan kis édes vagy - a szívem hatalmasat dobbant kijelentésére.

Nem hagyott sok időt, hogy még több hülyeségen gondolkozzak. Lassan egyre közelebb hajolt hozzám. Most azt fogja csinálni, amire gondolok? Mert ha igen, ez lesz életem első csókja…